Szeptember második hete

Az első közös munka a vágómmal - Újabb tanárok a Pusat Bahasában - Buli bulékkal a Jl. Anatomi 19-ben - A karizmatikusok

Az elmúlt jópár nap a vágás jegyében telt.

Mivel jövő héten találkozom Anettel és Riával, mindenképpen meg akartam csinálni a jakartai Orientasi-ról készült anyagot. Mindennek legfőbb tanulsága az volt, hogy a csodaszépséges laptop-om csodálatosan szépségesen dolgozik. Ugyanolyan kitartó és megszállott, mint én, egész délutánokat melóztunk át és nagyon élveztük! :)

A nyelviskolában kicsit javult a helyzet.

Hétfőn megint a joviális kacajú bácsi tartott órát, de kedden Ibu Nani pörgött a tábla előtt három órán keresztül, és lelkesen magyarázta az indonéz egyszerű mondatok felépítését. Egészen pontosan a névszói és igei állítmánnyal foglalkoztunk, illetve ezek tagadásával.

Dia guru. = Ő tanár.

Dia bukan guru. = Ő nem tanár.

Adik mandi. = Adik fürdik.

Adik tidak mandi. = Adik nem fürdik.

Hogy egy ilyen teljesen alapvető nyelvtani szabályt, miért másfél hónappal az iskolakezdés után tanítanak meg? ... nos, ez a kérdés ugyan felmerült bennem, de aztán azzal a lendülettel rögtön alá is merült. Teljesen felesleges ezen gondolkodni. Öt tanár visz egy osztályt, plussz a helyettesítők ... ennyi tanerő munkáját lehetetlen összehangolni, pláne egységes, mindenki által követendő tantervet összeállítani. :)

Nekem mindez persze új volt. Én jól jártam a kissé megkésett magyarázattal.

Bapak Abdul Hamid, a csütörtöki tanár,

különös szenvedéllyel csüng a szinonímákon. Ha megkérdeztük egy szó jelentését, először mondott még két-három indonéz szót, majd negyediknek az angol verziót.

- What's the meaning of capek? - hangzik el a kérdés.

- Capek ... ya ... capek itu lelah, itu lesu, itu capai ... capek, lelah, lesu, capai ... the same ... tired. - hangzik a kimerítő válasz.

Juga, jua, pun, pula = is

Setiap, tiap, tiap-tiap = minden egyes

A pénteki srác, Baban, szintén egész jó órát tartott. Kár, hogy az egészet szinte kizárólag indonézül, így kicsit nehezen tudtam követni.

Péntek este Kae, az egyik japán lány a harmadik osztályból, partyt adott a Jalan Anatomi 19-ben. Milena-val kettesben vágtunk neki az ő kost-jától 20 perces sétának ígérkező útnak. Nem is volt sokkal több, és meg is találtuk az utcát, csak azt nem tudtuk megfejteni, hogy ha a térképen a Jl. Anatomi tulajdonképpen a Jl. Sosiologi folytatása, hogy lehet, hogy a valóságban párhuzamosak egymással, és a végtelenben sem találkoznak ...

Nem tudtuk, mire számítsunk party címén. Kae sok embert meghívott a nyelviskolából, ami azt jelenti, hogy sok japánt és koreait. Végül jól sült el a dolog. Megismerkedtünk egy mexikói lánnyal, egy francia sráccal, egy német sráccal és Marie-val, aki szintén német. Otthon még azt gondoltam, hogy csak indonézekkel akarok együtt lakni, csak velük akarok barátkozni, hogy jól megtanuljam a nyelvet ... bah ... nem kell nekem senki európai ... de ezen a pénteken nagyon örültem, hogy rátaláltam néhány bandungi buléra. :)

Marie DAAD-vel van itt 10 hónapot, nemrég érkezett és Jatinangorban tanít az Unpad germanisztika szakán, mint anyanyelvi tanár. Nagyon szimpatikus, kedves, már beszéltünk róla, hogy tarthatnánk órát közösen, és ha valamelyik tanítványa akar magánórákat venni nyelvgyakorlás címén, akkor hozzám irányítja majd.

Ma este Hárold háverom elvitt a Bandung Elektronik Centerbe (BEC), hogy még az utazás előtt tudjak venni egy kameraállványt.

De előtte - mondta - még beugrana a templomba. Harold keresztény, így lelki szemeim előtt felmerült egy katolikus templom képe, szép épület, szobrok, képek ... szuper, még úgysem voltam itt templomban. Gondoltam, amíg ő imádkozik és fotózgatok. Ha túl sokáig imádkozik, akkor meg tanulok szavakat.

A motoron ülve egyre vártam, mikor bukkan fel a templom tornya. Eléggé meghökkentem, amikor bekanyarodtunk egy modern irodaház parkolójába, néhány lépcsőn felmentünk a második emeletre és beléptünk egy terembe ... ahol a színpadon egy zenekar játszott és egy lány teli torokból énekelt. Őszintén szólva eszembe se jutott, hogy Harold nem magányosan akar imádkozni a templom csendjében, hanem egy karizmatikus istentiszteletre hoz el engem. Azért írom, hogy karizmatikus, mert Harold azt mondta, hogy ők így hívják magukat. Nem volt tele a terem, kb. húszan lehettünk összesen, de mindenki lelkesen énekelte a dalokat az énekesnővel. Az első fele szórakoztató volt, mert a kivetítőn tudtam követni a dalok szövegét, és együtt énekelni a hívekkel, akik táncoltak, tapsoltak vagy két karjukat széttárva átadták magukat a muzsikának és Krisztus szeretetének. A prédikátor szövegét egy idő után természetesen eluntam, mert nem értettem belőle semmit. Az istentisztelet után azonban lelkesen elmagyarázta nekem angolul az aznapi üzenetet, mármint a prédikátor.

Indonéziáig kellett eljönnöm, hogy részt vegyek egy Vidám Vasárnapon! :)

A viccet félretéve, látok a dologban perspektívát. A dalok szövegével jól lehet szavakat tanulni, a prédikátor szépen, érthetően beszél és a téma is ismerős, mivel a keresztény kultúrkörből való. Mivel nincs tévém, lehet, hogy néha eljárok majd hallás utáni szövegértést gyakorolni. :)

Szeptember 15-én, kedden este 8-kor indul a vonatom Yogyába. Most elbúcsúzom kb. két hétre. A következő bejegyzésben már Borobudur sztúpáiról és Lombok fehér homokjáról olvashattok majd!

(09-09-07 / 09-09-13)

A bule-effektus

A "bule" szó (szleng, az indonéz-német szótáramban nem találtam meg) egyszerűen fehér embert jelent. Nincs benne semmi pejoratív, habár nekem a mi "bula" szavunk jut róla mindig eszembe, ezért kicsit furán hangzik.

A bule-effektussal először Jakartában találkoztunk, amikor Anettel elindultunk felderíteni a várost. A felhőkarcolók árnyékában meghúzódó koszos kis utcákon sétálva mindenki tágra nyílt szemmel bámult minket.

Mint amikor a magyar anyukák boldogan mutatják porontyuknak életük első kutyusát:

"Nézd csak, mi van ott! Kutyus! Vau-vau!"

Egy anyuka pont így mutogatott ránk ujjal, és karonülő kisdedének gondolom hasonló szavakat gügyögött:

"Nézd csak, mi megy ott! Fehér ember! Bule!"

A bule-effektusnak több fokozata van:

Az első fokozat a nyílt bámulás. Ezzel még nincs gond, mivel sokszor én is nyíltan bámulom a helyieket, hiszen annyira mások, annyira szépek vagy épp annyira csúnyák, és egy országon belül is annyira sokfélék.

A második fokozat, amikor én elmosolyodok és ők is kedvesen rám mosolyognak, majd egy fejbiccentéssel köszöntjük egymást.

A harmadik fokozat a verbális kapcsolatfelvétel. Ez általában úgy zajlik, hogy a helyi populáció egy (szinte kizárólagosan hímnemű) képviselője megszólít, miközben elhaladok mellette:

"Hello, Miss!"

"Where are you going?" (ennek indonéz megfelelője: "Mau ke mana?")

"Miss, how are you? I'm fine!"

Kicsit kellemetlenebb, amikor mindezt egy motorkerékpáron ülve teszik, és a sofőr is engem bámul, ahelyett, hogy az utat figyelné, vagy épp megpróbál közelebb jönni, hogy jobban lásson. Ezt kevésbé kedvelem, mert olyankor még jobban leszorulok az amúgy is járda nélküli utca szélére, és csak reménykedek, hogy nem trafálja el egyik lábujjamat sem.

Ha az utcán gyalog mész valamerre, szinte percenként hallhatsz egy-egy kiáltást. De ha nem állsz meg, nincs gond. Viszont ha egyedül csámborogsz egy ismeretlen környéken, és megállsz, hogy megnézd a térképen merre is jársz ... na, akkor lecsapnak rád!

 "Miss! Are you lost?" - és már jön is feléd, hogy segítsen szorult helyzetedben, és megmutassa pontos koordinátáidat a déli féltekén.

Ilyenkor lelkesen lobogtatom a térképem, és mosolyogva közlöm (természetesen még angolul), hogy nagyon jól tudom, hol vagyok, köszönöm!

A negyedik fokozat, amikor megszólítanak, de azzal a határozott céllal, hogy szóba elegyedjenek velem. Ez olyankor fordul elő, ha huzamosabb ideig egy helyben vagyok. Megkérdik hogy hívnak, honnan jöttem, mit csinálok itt, hány éves vagyok és van-e barátom. Volt, aki az udvarából utánam jött az utcán és beinvitált a házába.

A Függetlenség Napján a Situ Babakannál tapasztaltuk meg először az ötödik fokozatot.

Már a nap vége felé jártunk, vége volt az összes vetélkedőnek és Anettel meg Riával egy kerítés mellett ácsorogtunk az indulásra várva. Egyszer csak, barátai kíséretében, megszólított minket egy férfi, kezet nyújtva bemutatkozott és a fényképezőgépét mutogatta a fotó szó ismételgetése közepette. Mi lelkesen bólogattunk és én már nyúltam volna a gépéért, hogy készítsek róluk egy közös fotót, amikor leesett, hogy a kérdés arra vonatkozott, hogy ő készíthet-e fotót rólunk.

Az indonézek egyébként is szeretnek fotózkodni, Jakartában minden hivatalos vacsorát a "Photo Session" zárt le. Hát még, ha bulékkal együtt szerepelhetnek a képen!

A Kawah Putih-nál sem tudtunk sokáig nyugodtan sétálgatni. Hamar lecsaptak ránk, és mindenkivel közös fotót kellett csinálni. Videófelvételem van arról, ahogy Robertet négy tinilány ölelgeti fotózkodás ürügyén. :)

E fokozat csúcsa az volt, amikor a krátertó fehér sziklái között sétálva egyszer csak elém ugrott egy kisfiú, megkérdezte lefotózhat-e, majd mobiltelefonját az orrom alá dugva elkattintotta a képet. Igen, azt hiszem ez volt a jelenség kiteljesedése, amikor nem is közös fotót kértek, hanem a fehér sziklák és kopár fatörzsek társaként egyike lettem az egzotikus táj különleges kiegészítőinek: "Sétáló bule krátertóparton"

A lakótársakról azt gondolná az ember, hogy veszélytelenek, hiszen már pár hete itt lakom, megszokhatták a jelenlétem. De azért mindenkivel közös fotót kellett csinálni (kettesben és hármasban, különböző variációkban), mert jövő héten mindenki megy haza az Idul Fitri miatt, és meg akarja mutatni otthon anyuéknak a bulét, aki a kost-ban lakik. Még jó, hogy összesen csak nyolc szoba van, és négy még üres!

Sebaj, én is csináltam képeket, hogy megmutassam az otthoniaknak a házi-indóimat! :)

http://picasaweb.google.com/kenildem/Lakotarsak#

(09-09-14)

A kost faunája

A kost állatvilágával már az első este megismerkedtem.
(A továbbiak részletes illusztrációját lásd itt:

http://picasaweb.google.com/kenildem/AKostFaunaja)

A CAKCAK

egy kb, 10-15 centis gyíkszerű állatka, nagyon világos színű, szinte átlátszó.

Két cakcak lakik a fürdőszobában, egy szokott rohangálni a szobám falán, és már láttam akkorkát is, mint a kisujjam legfelső ujjperce (és nekem tudvalevőleg rövid ujjaim vannak).

A cakcak jó fej, csak mászkál ide-oda és megeszi a kisebb rovarokat. Egyetlen hátulütője, hogy elég hangos lakótárs. A nevét is arról a hangról kapta, amit éjszaka előszeretettel hallat elég idegesítő frekvencián: cakcak-cakcak-cakcak-cakcak ...

Az én cakcakjaim nem túl falánkok, mert néha apró hangyák sora masírozik a szobai szemetesem és a vízgépem körül. Ezért megtanultam, hogy ételmaradékot csak a kinti kukába szabad dobni, és minden tányért, poharat azonnal el kell mosogatni használat után.

A legkellemetlenebb vendég azonban a KECOA, magyar nevén a CSÓTÁNY.

Első este épp békésen guggoltam a WC felett és nézelődtem új fürdőszobámban, amikor hirtelen a jobb oldali falon megpillantottam az elsőt. Végigfutott a hideg a hátamon, félve néztem körbe a fürdőben, és akkor a padlón megpillantottam a másodikat. Mindkettő annyira nagy volt, olyan undorító és olyan ijesztő, hogy el is felejtettem rögtön, mi dolgom volt a toalett felett, és amilyen gyorsan csak tudtam, kiiszkoltam a mandi-ból.

Mondták, hogy ezen a környéken (mármint Ázsiában) nem ritka a házakban a csótány. Azt is hallottam, hogy elég nagyok és mindent túlélnek. De nem hittem, hogy ennyire nagyok, hogy tényleg ilyen nagyon-nagyok! Mint egy szarvasbogár!

Egész este azon gondolkoztam, miközben a takarítás miatt róttam a köröket a mandi és a szobám között, hogy hogyan tudnék tőlük megszabadulni. A leghatékonyabbnak az tűnt, ha a sportcipőmmel agyoncsapom őket. Kb. éjfélre összeszedtem a bátorságomat. Biztos hülyén hangzik, de a csótány annyira nagy és annyira félelmetes, hogy előre rettegtem akár csak a cipőtalpon keresztül is bármiféle kontaktusba kerülni vele, és előre hallottam a kreccsenő hangot, amit majd az összezúzódó teste ad ki.

A territóriumáért küzdő állat elszántságával és félelmével, teljes csendben, nagyon lassan közelítettem meg áldozatomat. Az első halálosnak szánt csapás után kiderült, hogy a csótány nem csak nagy, undorító és félelmetes, hanem gyors és okos is. A padlón szinte lehetetlen volt eltalálni, a falon pedig meg kellett várni, amíg a sima felületre ér, mert a durván fröcskölt fehér falrészen nem tudtam kellő erejű csapást mérni.

Kb. negyed óráig játszottam azt, hogy csap-csap ... nem talál ... kifut (mármint én a mandiból) ... ajtót becsuk ... erőt gyűjt ... ajtót lassan kinyit ... áldozatot becéloz ... közelít ... csap-csap ... nem talál ... kifut ...

Végül két részletben sikerült végeznem mindkettővel.

Másnap reggel félve nyitottam ki a mandi ajtaját. Sehol semmi. Megnyugodtam. Este pedig megtanultam, hogy a csótány éjszakai állat. Mintha feltámadtak volna, megint ott volt kettő, terjedelmesen, undorítóan és félelmetesen.

Ezeket már nem öltem meg, mert úgy voltam vele, hogy minek strapáljam magam, ha estére úgyis előjönnek a soron következők.

Pár nappal később Elisa hívta fel a figyelmemet a Baygon nevű csodaszerre és a naftalinlabdák intézményére. Amikor a szekrényemet takarítottam, igen elcsodálkoztam, hogy fehér, drazsészerű cukrokat találtam a polcokon és a fiókokban.

- Fura lehetett az előttem itt lakó. - gondoltam. - Az rendben van, hogy valaki édesszájú, de miért tartja a cukrait a ruhásszekrényben!

Elisától tudtam meg, hogy ezek naftalingolyók, amit pont a csótik és egyéb undokságok ellen raknak a szekrényekbe. Ezen kívül lehet venni nagyobb, pingponglabda méretű, színes naftalinlabdákat, amelyeket a mandiban a lefolyó köré érdemes tenni, hogy távol tartsák a nem kívánt látogatókat. A másik ellenszer pedig a Baygon, ami egy erős és elég büdös spray. Ezzel szintén a lefolyót és egyéb csótigyanús nyílásokat kell befújni.

Lelkesen bevásároltam egy hatalmas flakon Baygont (akciós volt!), szekrénybe való "naftalincukrot" és színes "pingpongnaftalint". Otthon rögtön alkalmam is nyílt kipróbálni a spray-t. Hát, az egy durva cucc! Lefújtam a szerencsétlen csótányt, aki ezután még lépett egyet-kettőt, majd leesett a falról, és tíz másodperces vonaglás után kilehelte lelkét. Ezen felbuzdulva bebaygonoztam minden gyanúsnak tartott nyílást a mandiban, majd elégedetten bevonultam a szobámba.

Amikor legközelebb kinyitottam a mandi előtti helyiség ajtaját, felállt a hátamon az összes szőrszál! A Baygon hatására összesen 13 darab kisebb-nagyobb példány mászott ki a mandiba és az előterébe, tüntetőleg a szemem előtt haldokolni! Némelyek már átköltöztek az örök csótánymezőkre, de mások még másztak, vonaglottak, rángatóztak, kettő pedig bicegve menekült a szobám felé, így őket kénytelen voltam nyílt színen kivégezni.

A rossz emlékű csótányirtás után áttértem a naftalinlasztikra. Azok nem ilyen hatékonyak, a Baygon kiegészítő alkalmazása még szükséges, de lassan ehhez is hozzászokik az ember.

Mint ahogy napi rutinná válik a mandi küszöbének átlépését megelőző alapos körültekintés is. :)

(09-09-07)

Az első bandungi földrengésemről ...

... teljes mértékben lemaradtam. Még az utórengéseit sem éreztem, csak az utóhatását, ami a bevásárló központok környékén még a szokásosnál is nagyobb forgalmi dugóban manifesztálódott.

Szeptember 2-a, szerda volt, és én épp a jegyek után rohangáltam, majd elindultam a Bandung Electronic Centerbe (BEC), hogy feltérképezzem a statív-kínálatot.

Lépteim nyomán nem virágok fakadtak Bandung utcáin, hanem mindenki a bule-effektus jeleit mutatta. Erről a jelenségről még írok majd részletesebben, most elég annyi, hogy fehérként és pláne nőként nem lehet észrevétlenül végigvonulni az utcán. Általában minden harmadik-negyedik ember megdob egy "Hello Miss", egy "Where are you going?" vagy "Where are you from?" kiáltással.

Épp egy szerelőműhely előtt haladtam el, amikor nagy üvöltözés közepette vagy tíz férfi rohant ki az épületből. Ijedten pislogtam feléjük.

"Ez azért túlzás! Ennyire azért nem vagyok érdekes, hogy ekkora zűrzavart keltsen a felbukkanásom!"

Aztán rájöttem, hogy nem engem néznek, hanem az épület tetejét, ahonnan néhány madár szállt fel éppen. Nem értettem. Szerintem csak sima verebek voltak ...

Kicsivel később befordultam a BEC utcájába, ahol a már fent említett közlekedési dugó fogadott, mert az emberek ellepték az úttestet. Először azt hittem, óriási leértékelés van, vagy valami híresség adhat autogramot, mert a bejárat előtt hullámzott az embertömeg. Aztán feltűnt, hogy kifelé.

"Aha, akkor bombariadó volt. Franc! Hiába másztam el idáig!"

Végül győzött a kíváncsiság, megkérdeztem egy ott ácsorgó srácot, aki közölte, hogy pár perce földrengés volt, ezért most kiürítik az épületet.

Hát, így esett, hogy nem esett le, mit néztek a műhely tetején az emberek. :)

(09-09-02)

Szeptember első hete ...

... két fontos tevékenység jegyében telt:

1. Elkezdtem iskolába járni

2. Elkezdtem tervezni az első utazást

1. A Pusat Bahasa

az Unpad nyelvi központja, vagyis nyelviskolája. Az indonéz nyelven kívül a japánt, koreait, arabot, mandarint, franciát, németet és a hollandot sajátíthatják el itt a szorgos diákok.

Hétfőn reggel, mint rendes diákhoz illik, kicsivel 8.30 előtt meg is jelentem fent nevezett intézményben. Mivel kezdő vagyok, az első osztályba kerültem, amely az egyes számú osztályteremben székel. Az osztályom három koreaiból, egy német lányból és jómagamból áll.

A szemeszter augusztus 4-én kezdődött, tehát a többiek már négy hete tanulnak. Van mit bepótolnom!

A hét minden napján 8.30-tól 11.45-ig van óránk egy 15 perces szünettel. És a hét minden napján más tanár segíti a munkánkat ... elég archaikus módszerekkel.

Mivel a nevekkel még mindig hadilábon állok, legyen elég annyi, hogy

Bapak Hétfő

egy idősebb, csupamosoly indonéz úr, aki elég gyér angoltudással rendelkezik. Ez főleg akkor jelentett problémát, ha egy szót nem találtunk a szótárban és megkérdeztük tőle. Olyankor elmosolyodott, a szó többszöri elismétlésével, és a cselekvés elmutogatásával (főnévnél vagy melléknévnél az adott dologra való rámutatással) majd egy hangos zárókacajjal próbált rávezetni minket a szó jelentésére. Ez volt az óra leginteraktívabb része. A fennmaradó időben kaptunk egy szöveget, amit el kellett olvasnunk, meg kellett értenünk és válaszolnunk kellett a szöveg után olvasható kérdésekre. Ezen kívül adott szavakkal mondatot kellett képeznünk. Ez általában egy nyelvtanulónak (főleg, aki már a hatodik idegen nyelvénél tart) nem nehéz, sőt elég unalmas feladat. Nekem mégsem ment, mert bár az adott szó jelentését meg tudtam kérdezni, de egyéb szavak ismeretének hiányában még egy egyszerű kijelentő mondatot sem tudtam összerakni.

A Tanár úr ennek ellenére minden feladatnál engem is lelkesen felszólított, majd mikor közöltem vele, hogy az elmúlt 15 percben még mindig nem sikerült felzárkóznom, elmosolyodott és jött a joviális zárókacaj. Egyébként nagyon kedves öregúr és végig éreztem a felém sugárzó végtelen jóindulatot. :)

A tankönyvet a nyelvi intézet állította össze speciálisan a saját tanulói számára. Amióta megérkeztünk Indonéziába, mindenki azt hajtogatja, hogy az indonéz könnyű nyelv, és a tankönyvet is ennek szellemében alakították ki:

- Minden feladat leírása indonézül szerepel.

- Nincs szószedet, pedig egy indo-angol szószedetnek szerintem sokan örülnének.

- A nyelvtani rész leírásai és magyarázata is indonéz nyelven olvasható (kezdő nyelvkönyvben).

Sebaj, végül is a Headway is így épül fel, oszt mégis működik!

De azért jó lenne, ha legalább a tanár beszélne valami olyan nyelven, amit megértek! :)

A hétfői nap tanulsága az volt, hogy azonnal kell vennem egy szótárt.

Óra után be is szereztem egy indonéz-német és egy német-indonéz szótárt!

Igen, mindenki rácsodálkozott, hogy miért német-indonéz. Vacilláltam sokat, de aztán rájöttem, hogy habár most az angolt használom és elég jól megy, németül mégiscsak több szót ismerek passzívan. A szótárazás amúgy sem a szívem csücske, jobb ha megkímélem magam a kétlépcsős munkától. Otthon boldogan elkezdtem kiszótárazni az első leckét, de hamar lehervadt a mosoly a ajkamról ... konkrétan az első lecke címénél: "Perkenalan"

Furcsa volt, hogy a "peletusan = robbanás, vulkánkitörés" után rögtön a "petuturan = utód, ivadék" jön, és hogy a 336. oldal után közvetlenül a 369. oldal következik.

Így másnap is a könyvesboltba vezetett első utam a suli után, ahol szó nélkül kicserélték a példányt, miután az újat együtt lapról-lapra átnéztük. Ez még eddig komplettnek tűnik! :)

Bapak Kedd

ezek után kellemes meglepetés volt. A ber- és mem- előtagok rejtelmeibe avatott be minket teljes sikerrel!

Bapak Szerda (hivatalos néven Bapak Yudhi)

mániája az volt, hogy adjon nekem egy indonéz nevet. Javaslatként a Ratna és a Puspita merült fel, mindkettő egy-egy virágnak a neve. Próbálkoztam, hogy ha már muszáj, akkor legalább valami i-vel kezdődő legyen, de aztán gyorsan befogtam a számat, mert eszembe jutott a házinénim és az egyik lakótársam neve: Ibu Iis és Iim ...

Akkor inkább legyek Gerbera, Muskátli vagy Büdöske ...

Bapak Csütörtök

egy huszonéves srác volt, Indra, aki már elvégezte az indonéz nyelv és irodalom szakot és most csinálja a master képzést filológiából (csak ő nem latint és ógörögöt, hanem szanszkritot és ó-szundanézt tanul! :) Na, ő végre egy igazi nyelvórát tartott nekünk! A téma az indonéz konyha volt. Olvastunk párbeszédet, megbeszéltük az ismeretlen szavakat, megoldottuk a kapcsolódó feladatokat, vetített képeket a különböző indonéz kajákról, majd mindenki elmondta, mi az országának hagyományos étele. Az óra vége előtt nem sokkal ugyan kifogyott a feladatokból, de amúgy nagyon ügyes volt.

Bapak Péntek

módszerét még nem ismerem, mert aznap felújították az osztálytermeket, így elmaradtak az órák. Ezt velünk nem közölték előző nap, így mindenki rendesen megjelent reggel a suliban. Kis várakozás után betuszkoltak minket egy angkot-ba és elvittek a Postamúzeumba, csak hogy csináljunk valamit. Először nem nagyon lelkesedtem. De találtam egy csomó magyar bélyeget és egy oklevelet, amit 1961-ben a Budapesten tartott nemtomhanyadik nemzetközi bélyeggyűjtő konferencia szervezésében való aktív és hatékony közreműködésért kapott az indonéz banda. Másrészt egy eldugott szobában rábukkantam egy különálló kiállításra, ahol régi levelek és könyvek reprodukcióit lehetett látni, amelyek felvonultatták Indonézia különböző területeinek nyelveit és írásmódjait. Na, ez érdekes volt, ezért még visszamegyek majd a Postamúzeumba!

Amit az első héten tapasztaltam az Unpad nyelvoktatásából, az nem túl bíztató. Azért nem kell nyelviskolába járni, hogy kikeressem a szótárból a szavakat. Azt otthon is tudom csinálni. Persze tanárfüggő a dolog, de mi sajnos nagyrészt olyan tanárokat kaptunk, akik a régi latintanítás módszereit alkalmazzák. Azokat a módszereket, amelyekről a Pázmányon belénk verték, hogy az élő nyelveknél és a kommunikatív nyelvoktatás égisze alatt eszünkbe ne jusson ilyet csinálni. Indráról meg kiderült, hogy csak helyettesített. :(

2. Az első utazásomra

az első iskolai szünet alatt kerül sor, amely a Ramadhan végén, szeptember 16. és 29. között lesz. Ez a jó iskola! Alig, hogy elkezdem, máris szünet van! :)

A Ramadhan augusztus 22-én, szombaton kezdődött és harminc napig tart. Az elején és a végén az a szokás, hogy minden muszlim hazamegy a szülővárosába. Ilyenkor bő egy hetes szünet van az iskolákban. A nagyvárosok, mint Bandung, kiürülnek, és sok millió ember utazik vidékre. Ennek megfelelően a vonatokon és a buszokon az olcsó helyek már hetekkel az libur fitri előtt elkelnek, a bisnis és eksekutif kelas jegyárai pedig az egekbe szöknek.

Bandungból Yogyába egy vonatjegy általában 70-80 ezer rúpia, libur fitri alatt 110 és 320 ezer között mozog. A magánbusztársaságok általában 100 ezerért már adnak jegyet, ilyenkor min. a duplája, 200 ezer.

Az egyik ilyen társaság kedves alkalmazottja ezért hiú reménybe ringatott. Az ő rossz angolja és az én rossz indonézem közepette valahogy elsikkadt az az információ, hogy én a kiemelt időszakban akarok utazni. Így napokig azt hittem, hogy én, a mázlista, találtam egy buszt százezerért Yogyába. Mikor pénteken odamentem, kiderült a félreértés. Végül vettem egy vonatjegyet, bisnis kelas-ra, 160 ezerért, mert ez volt a legolcsóbb.

A terv szerint elmegyek Yogyába Riához, ott lesz két napom a városra és Borobudurra, aztán 18-án reggel elindulunk busszal Denpasarba, Balira. Ott találkozunk Anettel és átmegyünk hozzá Lombokra. A Yogya-Denpasar viszonylatot Ria intézte, és végül csak odafele vette meg a jegyet, mert a visszaútra még nem biztos a menetrend, mert az még olyan messze van...

Ezért visszamentem az állomásra és visszaváltottam a szept. 29-re szóló Yogya-Bandung vonatjegyemet. Nem akarom, hogy ez megkösse a kezünket a visszaút időpontját illetően. Hátha még el lehet bóklászni valamerre! Ugyan buktam az ügyleten 28 ezer rúpiát, de legalább megtanultam a leckét:

"Rómában élj úgy, mint a rómaiak!"

Ezt nem tudom, ki mondta, és lehet hogy nem is így van a pontos idézet, de mindenképpen idevág.

Indonéziában élj úgy, mint az indonézek és ne ess az előre tervezés csapdájába!

Hónap elején a hónap vége még olyan messze van, hogy nem is érdemes vele foglalkozni! :)

(09-08-31 / 09-09-04)