2009. július 24., péntek

Még a válasz napján,

július 7-én délután rohantam az Aerovivába, hogy Gyurival találjunk egy jó repjegyet, mert az Emirates-foglalásom lejárt, és a légitársaság az utolsó pillanatban egyébként is visszavonta a 160.000 forintos akciós ajánlatát.
Az új útvonal a következő lett: augusztus 13-án este 7-kor indul Ferihegyről egy Swiss Air gép, ami zürichi átszállással elvisz másnap délutánra Bangkokba. Ott lesz jó pár órám, hogy átszálljak egy AirAsia járatra, ami helyi idő szerint este 8-kor indul és helyi idő szerint 23.45-kor száll le Jakartában. Az éjféli érkezés nem túl ideális, de a repjegyek ára annál inkább.
Lefoglaltam hát a Swiss jegyet és épp tánclépésekben haladtam kifelé az utazási irodából, amikor az egyik ott dolgozó lány elkapott az ajtóban, és feltett egy olyan halk kérdést, hogy vissza kellett kérdeznem, és még így is másodpercekbe telt, mire felfogtam, mit kérdez.

- Te is darmasiswás vagy? - suttogta.
- Igen.
- Én is, de itt még nem tudják. - mondta mosolyogva.

Aztán kituszkolt az ajtón a bejárat elé, hogy a kollégái egy szót se kapjanak el beszélgetésünkből.
Gyorsan, hadarva, levegő után kapkodva osztottuk meg egymással az eddig felgyülemlett kérdéseket és információkat.

- Te hová mész?
- Mit fogsz tanulni?
- Én Bandungba.
- Én Lombokra.
- Én indonéz nyelvet és kultúrát.
- Én indonéz nyelvet és filozófiát.
- Neked van már biztosításod?
- Te már megvetted a repjegyet?
- Még nincs biztosítás, se vízum.
- Én már megvettem.
- Melyik légitársasággal utazol?
- És szüleid mit szólnak hozzá?
- Swiss-el Bangkokba.
- Anyukám néha elkap a lakásban és megölelget.
- Te mivel mész?
- Én is Swiss-re foglaltam helyet az irodában...
- ... és onnan AirAsia-val mész Jakartába?
- Igen, az a terv.
- Akkor együtt fogunk utazni!
- És együtt állunk majd éjfélkor elveszetten egy 8 és fél milliós nagyváros repterén!
- Agglomerációval együtt 24 millió!

Nagyjából itt vettünk először levegőt.
Máris nem voltam egyedül, és ezzel el is dőlt, hogy biztosan ezzel a járattal megyek én is. Ha nem is jönnek ki elénk a reptérre, mert az éjfél azért a trópusokon is elvetemült időpontnak számít, legalább ketten fogunk megküzdeni a taxisokkal. Ha előtte tájékozódunk, egész minimálisra csökkenthetjük a felárat, amit törvényszerűen minden turistának ki kell fizetnie, aki először és védtelenül áll egy ázsiai nagyváros kapujában.
A véletlen találkozás örömmámorában úszva indultam hazafelé.

Másnap, július 8-án, munka utáni első utam megint az Aerovivába vezetett. Útitársammal nem találkoztam, és még a nevét sem ejthettem ki, mivel ösztöndíja az irodában még titok volt. Gyuri volt az egyetlen, akit beavatott a tervbe, így vele nehéz volt elkerülnöm, hogy ne jöjjön szóba a kolléganője, aki ezután végig "a közös ismerősünk" fedőnéven szerepelt cinkos mosollyal kísért beszélgetésünkben.
A frissen bevásárolt repjegyekre inni kellett angol után egy sört, így elég későn értem haza. De ha már benne voltam a shoppingolásban, megvettük interneten az AirAsia fapados jegyet is Bangkokból Jakartába. (Másnap a City Bank gondos és alapos alkalmazottja felhívta Aput, hogy tud-e arról a tranzakcióról, amelynek keretében előző nap éjfélkor 4.248 thaiföldi bath megjelölésű pénzegység ficcent le a kártyájáról. :)

Július 9-én felmondtam az Accor-nál. Bejelentésem senkit nem lepett meg, mert a közvetlenül érintettek már tudtak a dologról.
Felmondani nem jó érzés. Még akkor sem, ha a megvalósult álmod érdekében teszel így. Az első pár pillanatban olyan, mintha a szilárd padló, amin eddig lépkedtél, hirtelen átlátszó üvegfelületté változna, amelyet minden nap gondos kezek törölnek tökéletesen átlátszóra. És egy pillanatra meglátod magad alatt ... a Semmit. Egy bő napnak kellett eltelnie, mire a Semmin átderengett sok ezer sziget tengermosta homokja, esős és száraz évszakok, barna bőrű emberek mosolya, ismeretlen szagok és színek, új szavak és új gondolatok hívogató kavalkádja.
De átderengett!

A következő két hétben azt vártam, hogy Yudhi megadja a jelet: mehetek a követségre vízumot csináltatni. Megvolt a repjegy, megnyugodtam, és nem sürgettem tovább szegényt. De elmúlt a július közepe, amikorra be kellett volna küldeni a repjegy-foglalást és a biztosítást a követségre, és feltámadt bennem a gyanú: lehet, hogy hiába várok?
Kiderült, hogy Yudhi a National Holiday idejére Jakartába ment, így csak egy angolul is gyéren beszélő fiatalemberrel és a nagykövet sofőrjével tudtam telefonon értekezni. Ők azonban nagyon segítőkésznek bizonyultak. Főleg utóbbi bíztatott, hogy vigyem csak be az anyagomat, mert ha megérkezik az engedély Jakartából, rögtön készítik a vízumot. Július 21-én a követségen megismertem Ibu Patriciát, aki a kulturális ügyekkel foglalkozik, és annak ellenére, hogy nem kértem tőle időpontot, nagyon kedvesen válaszolt a vízummal kapcsolatos kérdéseimre. Otthagytam minden papíromat és ékes indonéz nyelven, egy terima kasih-val köszöntem meg a segítséget.


(09-07-07 / 09-07-21)


2 megjegyzés:

  1. Oh, én a biztosítási papírokat sem küldtem be. Ugyanis nincs. :)

    VálaszTörlés