80 év alatt a Föld körül - Bandung

A Travel Express stábja ...

2011-01-09T17:27:00.002+07:00

... végre vette a fáradtságot, és hozzálátott az utómunkához!

Ennek eredményeként a kedves blogolvasók számtalan kisfilm megtekintésével kerülhetnek még közelebb az indonéz mindennapokhoz, a színek, szagok, hangulatok kavalkádjához.

A TravEx videók megkönnyítik a hideg magyarországi tél elviselését, enyhítik a hétköznapok szürkeségét és jótékonyan hatnak az emésztésre. Különösen javallott egy-egy TravEx munkaidőben, amikor már elegünk van a word doksik és excel táblák egyhangúságából!

Használati utasítás:

A TravEx csupán placebo. Vizuális ingereket közvetít agysejtjeink felé, amely által olyan hatást kelt, mintha mi is az események részesei lennénk. Miután megnéztük, szemünket pár másodpercig még tartsuk a monitoron, amíg agyunk és lelkünk feldolgozza a látottakat. Nem ajánlott azonnal körbenézni, mert a valósággal való túl gyors szembesülés csökkentheti az élvezeti faktort!

Elérési útvonal:

A TravEx-ek és egyéb kisfilmek folyamatosan bővülő listáját a "VIDEÓ" és/vagy a "Travel Express" címkére kattintva érhetjük el (értelem szerűen a "VIDEÓ" a magasabb és teljesebb kategória). A címkére kattintva több oldalnyi bejegyzés jelenik meg, az oldal tetején vagy alján a "Régebbi bejegyzések"-re klikkelve tudunk oldalt váltani.

Mindeközben a blogbejegyzések is szaporodnak, tehát senkit ne tévesszen meg, hogy a blogot megnyitva mindig ez a bejegyzés van legelöl ...

Jó szórakozást!

A Travel Express stábja

TravEx - Karácsonyi ál-doku Nyugat-Jáváról

2010-12-24T16:26:00.023+07:00

Travel Express / Portrait

KRAMPUSZ-PORTRÉ

(10-12-24)

"STSI-Darmasiswa Closing Performance" felvételről

2010-06-19T11:30:00.008+07:00

STSI - DARMASISWA CLOSING PERFORMANCE

Leírás: A Darmasiswa Záróelőadások

(10-05-15)

A Darmasiswa Záróelőadások

2010-06-19T11:20:00.095+07:00

A Darmasiswa Closing Ceremony harmadik, és egyben utolsó napjának estéje a 2009-2010-es Darmasiswa Program hivatalos záróceremóniájával és a résztvevő külföldi diákok záróelőadásaival telt. Előbbire, mármint a záróbeszédekre, nyilvánvalóan nem emlékszem már. Lehet, hogy nem is hallgattam meg őket, mert épp az épület melletti külső kupaktanácson vettem részt, amelynek keretében eldőlt az STSI-s záróperformance sorsa.

Korábban említettem, hogy minden iskolának készülnie kellett egy kis előadással, amellyel megmutatja, hogy mi minden szép és jót tanult az elmúlt majdnem egy évben. Ezt a darmasiswák vagy nagyon komolyan vették, vagy tojtak rá. Előbbire bizonyíték az a számos tradicionális táncelőadás, amelyet a záróestén a változatosság kedvéért a külföldi diákok előadásában láthattunk. Volt, aki egyedül lépett fel, volt aki többedmagával, egyes zenét tanulók kis koncertet adtak, de az mindenkire jellemző volt, hogy csodás tradicionális ruhában virított, és tényleg sokat gyakorolhatott, mert egész jó és színvonalas előadások születtek. Persze ez nem volt elég arra, hogy feledtesse a közönség ezerkétszázötvenharmadik tradicionális tánc után érzett veséig hatoló unalmát, de becsületükre legyen mondva, felkészültek.

Bandung nem volt ilyen szorgalmas. A mi tervezett Unpad-os előadásunkból végül az lett, hogy Gabriel tartott egy nagy sikerű pencak silat bemutatót. Samarindába megérkezve hamar megbeszéltük Robbal, hogy átruházzuk Gabyra a performance felelősségének terhét, mi pedig angolosan kiszállunk.

Az STSI ugyan még Bandungban is készült, próbált, egy ismert indonéz dal dallamára írtak egy szöveget, Anna és Daniel ukulelén és kecapi-n terveztek játszani, és mintha már kezdetben is meglett volna a darmasiswák kulturális sokkját bemutató kis performance koncepciója ... Igen, megvolt, Tünde még Bandungban mesélte nekem, hogy mit talált ki, és kedvesen meg is kérdezte, hogy ha az Unpad nem csinál semmit, nem akarok-e velük fellépni. Él bennem a gyanú, hogy nagylelkűsége mellett abban reménykedett, hogy ha ketten nyomjuk a bandát, akkor könnyebb lesz összehozni a dolgot. Nem éltem a felkínált lehetőséggel, így nem voltam ott a próbákon, és nem tudom pontosan leírni a történteket.

A lényeg az, hogy miután ezerféle feszültség támadt a banda tagjai között, és az egyik lustaságból, a másik meg sértődöttségből mondta le a szereplést, a záróestén ott ültünk a tornacsarnok verandáján és az utolsó pillanatokban még gyors taktikai megbeszélést tartottunk. Anna és Daniel hajlandó volt a hangszerén eljátszani az összepróbált dalt, de Anna nem akart szerepelni, mondván, hogy nem tud improvizálni, Daniel pedig azért, mert a popzenére táncolt tari topeng (maszkos tánc) szerinte megcsúfolja az indonéz kultúrát. Fura kifogás volt, hiszen az indonézek is számtalanszor keverik a modernt a tradicionálissal, hogy csak a Sambasundát, a Saratuspersent vagy az angklungokkal előadott Michael Jackson számot említsem. Gordon még hajlott volna a dologra, de aztán mégis nemet mondott. Így maradt Tünde, Rene, BT ... és én, mivel Pak Iip (az STSI tanulmányisa, aki a darmasiswák ügyeit intézi, és aki elkísérte a diákokat Kalimantanra) az utolsó pillanatban kitalálta, hogy mégsem akarja a tanár úr szerepét alakítani. Pedig csak a zenét kellett volna kezelnie, és néhány indonéz mondatot mikrofonba mondania. Így a lányok engem kértek meg, hogy legyek a tanárnő hangja, és még a hotelben gyorsan összedobtuk egy mappába a zenéket, illetve vázlatosan leírtam a szövegemet. Tulajdonképpen örültem a dolognak, mert egyrészt izgibb volt fellépni, mint csak nézőként szenvedni hosszú órákon át a teremben és környékén (mert ugye mondanom se kell, hogy az egész kb. este 7-től hajnali 1-ig tartott), másrészt így méltán zártam Darmasiswa évemet egy utolsó bohóckodással a színpadon (illetve én a színpad mellett), amely során azt mutattam meg, amit tanultam: indonéz szavakat formálni értelmes mondatokká.

A zene és egyéb effektek beüzemelése nem ment zökkenőmentesen, de valahogy csak sikerült, és a kellő pillanatban egy mikrofonnal a kezemben vártam, hogy Tünde, Rene és BT felvonuljon a színpadra. Nem volt szabad látszanom, csak a tanárnő égi hangja voltam, így kezdetben megpróbáltam lebukva elbújni a színpad melletti emelvényen. De hamar rájöttem, hogy így nem látom a lenti eseményeket, és színésztársaim sem engem, ami egy nagyrészt rögtönzéses előadásnál kifejezetten káros. A jó színész egyik ismérve egyébként is az, hogy figyel a partnerére, így végül nem bujkáltam. Ez nem volt baj, mert Anett elmondása szerint senki nem jött rá, hogy az emelvényről szólók újdonsült diákjaimhoz.

A performance, szakítva a szokásos "járjunk el egy indonéz tradicionális táncot"-koncepcióval, a külföldi diákok kulturális sokkját és a tánctanulás nehézségeit dolgozta fel vicces formában. Tünde, Rene és BT, a három kis darmasiswa, épp csak, hogy megérkezett Bandungba. Tanárnőjük, Ibu Ildi, megtartja nekik az első nyelvórát.

1. Egy utcai forgalomban felvett hatalmas hangzavar lejátszása.

- Első lecke: MACET - kezdi a tanárnő.

- Apa itu? Mi az, hogy macet? - kérdezgetik a diákok.

A tanárnő megadja a definíciót:

- Macet: amikor túlságosan sok jármű van túl kicsi helyen, és hiába próbálnak bármerre is indulni, nem tudnak semerre sem mozdulni. Forgalmi dugó. Indonézül: macet. Ismételjük el együtt: ma-cet.

2. Szintén forgalom zaja, miközben a diákok az angkotsofőrök kurjantásait utánozzák:

"Kelapa-kalapa-lapa-lapa"

"Batu-Batu-Buah-Batu"

(ezzel hívják fel magukra a leendő utasok figyelmét a sofőrök, viccesen ismételgetve célállomásuk nevét)

- Második lecke: ANGKOT, angkutan kota. Tömegközlekedésre használt jármű. Sokkal rövidebb, mint a metró, de utasszámát tekintve megegyezik azzal. Ismételjétek velem: ang-kot.

- Ang-kot. - hangzik fel a diákkórus.

3. Hangos eső-effekt.

- Harmadik lecek: HUJAN. Rengeteg víz felülről. Ismételjük: hu-jan.

4. Vinnyogás és cincogás-effekt, miközben Tünde, Rene és BT úgy tesz a színpadon, mintha nagyon megörülne egy aranyos kis állatkának, és megpróbálják megsimogatni.

- Negyedik lecke: TIKUS. (itt persze röhögés, mert ezt a szót már mindenki ismeri) Tikus angolul annyit jelent: RAT (patkány). - mire sikítva hátrálnak, és Rene BT karjaiba ugrik!

A következő pillanatban mindhárman előkapják a mobiljukat, és össze-vissza kiabálva követelik anyutól-aputól, hogy azonnal rakassa át a repjegyet, mert haza akarnak menni, itt aztán nem maradnak egy perccel sem tovább.

- Stop! - hangzik a tanárnő szava. - Ötödik lecke: HP ... hand phone.

Majd így folytatja a szigorú tanárnő:

- Gyermekeim! Senki nem megy sehová. Szépen itt maradtok egészen júliusig. Addig várnotok kell! Hatodik lecke: TUNGGU! Ez angolul annyit jelent: WAIT (várni).

(Itt meg kell jegyeznem, hogy ez a kalimantani várakozás-kínzások után extrán vicces volt, mégsem röhögött senki. Ah, dilettánsok! Nem értenek a művészethez!)

- Ah, igen, most jut csak eszembe! Hetedik, és egyben legfontosabb lecke:

VIGYÁZAT AZ INDONÉZ PACAR-OKKAL!

(A pacar ugye barátot vagy barátnőt jelent boyfriend/girlfriend értelemben, és itt nyilván mindenki nevetett.)

Ezután Rene feltesz egy fontos kérdést:

- És tanárnő kérem, mi van akkor, ha az angkotban, ahol ugye sosincs elég hely, mindig össze vagyunk zsúfolódva, szóval ha ott van egy jóképű srác ...

- ... vagy egy csinos lány ... - így BT.

- Igen, igen, egy csinos lány, ... na de ha ott van egy helyes srác ... szóval akkor mi a teendő, hogyan is legyünk óvatosak pacar ügyben?

Eközben már felcsendül a zene, BT átveszi a mikrofont és lenyomja híres "Kiri-kiri" című rap-számát, amely Bandungban állandó része volt az STSI-s előadások repertoárjának. "Kiri" az jelenti "bal", és ezt kell bemondanod, ha ki akarsz szállni az angkotból, amelynek mint tudjuk, nincsenek kijelölt megállói.

- Kiri ... kiri-kiri ... blablabla ... - énekli BT, miközben Rene és a fekete srác helyszűke miatt összesimul egy angkotban, majd beszáll Tünde is és megpróbálja elhódítani BT-t Renétől, de végül hoppon marad.

Ezután egy tari topeng táncórával zárjuk az első napot. Anna és Daniel zenéjétől kísérve Tünde és Rene ügyetlenkedve felölt egy-egy sarungot, majd a tanárnő kedvesen közli, hogy a könnyebbség kedvéért első alkalomra olyan zenét választott, amely minden bizonnyal közel áll az új diákokhoz. Erre felcsendül egy popszám (mivel zenei analfabéta vagyok, fogalmam sincs, hogy kinek a milyen című száma, de ha megnézitek a videót, rájöttök, hogy ismeritek), amire a lányok elkezdenek disco-stílusban táncolni. A tanárnő azonban rájuk parancsol, hogy a tari topenget járják, szigorúan a tari topenget! Tünde és Rene pedig lenyom egy light-os és kicsit béna tari topeng koreográfiát.

A közönség tapsolt, kurjongatott, határozottan úgy tűnt, hogy kicsit felébredtek. Már azok, akik ekkor még egyáltalán a teremben voltak. Lezárásként, hogy kicsit nyaljunk a darmasiswának, megpróbálkoztunk egy ütemes "Darmasiswa! Darmasiswa!" kántálással, amire azonban már nem futotta a félholt közönség erejéből. Így diákjaim levonultak a színpadról, és pedig elbúcsúztam azzal a figyelmeztetéssel, hogy el ne késsenek holnap!

A körülményekhez képest egész nagy sikerünk volt, és itt kellett volna abbahagyni az egészet, de utánunk még volt pár előadás. Így mire hajnali egy felé vége volt az egésznek, már mindenki felvágta az ereit, szép lassan elvérzett, és a buszok már csak 200 élettelen tetemet szállítottak vissza a Hotel Mesrába.

https://picasaweb.google.com/tartaruge/DesaPampangEsADarmasiswaZaroeloadasokDCC#

(10-05-15)

TravEx - Tortúra No. 4 (A kísérlet fedőneve: "DARMASISWA")

2010-06-19T11:10:00.001+07:00

Travel Express / Tudomány

MEGKÍNZATÁSUNK NO. 4 (A KÍSÉRLET FEDŐNEVE: "DARMASISWA")

Leírás: A kísérlet avagy a DCC mélypontja

(10-05-15)

A kísérlet avagy a DCC mélypontja

2010-06-19T11:00:00.037+07:00

Desa Pampangból Samarinda felé menet a vacsorát útközben kaptuk, de nem a buszban kiosztott papírdobozban, hanem egy vendéglőnél. Ez egy állatkert mellett állt, szép zöld, erdős környezetben. Az állatokat csak tovább induláskor láttuk egy pillanatra a buszból. Meglepett, hogy majmok és néhány apró barna medve közvetlen közelében költöttük el vacsoránkat.

Az épület előtti sörsátrak alatt a megszokott ételek sorakoztak: nasi goreng, párolt zöldség, sült csirke, sült hal, grillezett kukorica, gyümölcsök, édességek és víz. Mindezzel nem is lett volna baj, mert finom volt az étel, mi meg eléggé éhesek. Valami mégis csökkentette a komfortérzetünket. Bennem csak lassan tudatosult, hogy jobban esne az étel, ha nem szakadna ki a dobhártyám a mikrofonba vonyító Ibu és Bapak duójától. Azt hittem, a gyaloglásos lázadásunkat már nem lehet überelni, de tévedtem. Ez volt a csúcspont! Vagy inkább a mélypont. Azt már megszoktuk, hogy szeretnek énekelni, és bárki magához ragadhatja a mikrofont, de azt is megszoktuk, hogy ezek a magamutogatók általában énekelni is tudnak. A vacsi közben virnyogó nő és férfi azonban nem tartoztak közéjük. Rémes volt! Tényleg! De mi már csak röhögtünk az egészen. A szituáció annyira abszurd volt, hogy más reakciót nem válthatott ki.

Tünde azon nyomban ki is fejtette a kamerának, hogy a darmasiswa tulajdonképpen egy szociológiai (bár szerintem inkább pszichológiai) kísérlet, amely során a kedvező ösztöndíjjal Indonéziába csábított külföldi egyedek tűréshatárát vizsgálják, illetve Indonézia és az MSG egy éves dózisának agyukra és lelkükre gyakorolt hatását. Kalimantan után úgy gondolom, hogy e kísérlet létezése nem csak hülye vicceink egyike, hanem bizonyított tény.

A vacsora és a vonyítás végeztével két lehetőségünk volt. Szállhattunk olyan buszba, amely valami shopping centerbe tartott, hogy a lelkes külföldiek és indonézek vásárolgathassanak. Vagy szállhattunk olyan buszba, amely egyenesen a szállodába vitt vissza minket. Ugye nem kérdés, melyiket választottuk? Kb. másfél óra múlva megint a hotelben voltunk, hogy egy rövid pihenő után újra buszba szálljunk a Mulawarman Egyetem felé, ahol újabb, de most már az utolsó tortúra kezdődött a Darmasiswa Záróelőadások formájában.

(10-05-15)

TravEx - Desa Pampang, a dayak falu

2010-06-19T10:50:00.006+07:00

Travel Express / Kultúra

DESA PAMPANG, A DAYAK FALU

Leírás: Desa Pampang, a dayak falu

(10-05-15)

Desa Pampang, a dayak falu

2010-06-19T10:40:00.056+07:00

Öntörvényű sétánknak köszönhetően, mire megérkeztünk, a dayak faluban már állt a bál. Jobban mondva folyt a tradicionális táncok és szertartások bemutatója. A kis busz egy hagyományos épület udvarán tett ki minket. Ez volt a falu közösségi háza, ahol a lakosok összegyűltek a közös táncra, tanácskozásra, szertartásokra, és manapság a turizmóknak tartott bemutatókra. Ha hihetünk a Lonely Planetnek, Desa Pampang lakói minden vasárnap délután 2-kor tartanak hagyományos szertartást zenével, énekkel, tánccal, amely nem egy hamis, a turistáknak kialakított program, hanem az eredeti hagyományok alapján megtartott szertartás. Tekintve, hogy aznap szombat volt, feltételezem, hogy a dayak táncosok és lógó fülcimpájú nénik-bácsik a darmasiswák kedvéért gyűltek össze és produkálták magukat. Ez ránk nézve nagyon megtisztelő, rájuk nézve meg nagyon jövedelmező, mert tuti nem ingyér nyomták le a műsort. De az is lehet, hogy 2007 óta áttették szombatra a szent rituálékat.

A dayak kenyah törzs Sarawak Baram nevű területéről származik, amely ma Borneó szigetének Malajziához tartozó része. A dayakok vándorló életmódot folytatnak. Ha egy területen már elég sokáig életek, és úgy érzik, hogy az ottani föld és folyók már nem tudják kielégíteni a szükségleteiket, tovább állnak új, földművelésre alkalmas területet keresve. Így jutottak el szépen lassan Kalimantan északi részéről az Iwan folyó mentén keletre. A sokféle dayak törzs közül a kenyah-ok Pampang területén, Samarinda közelében telepedtek le, és ma is itt élnek. Ezt nyilván megint utólagos kutatómunka során tudtam meg. Az interneten találtam egy blogbejegyzést, amely a dayak kenyah törzs szokásait taglalja. 1995-ben az Indonéz Földművelési Minisztérium részéről az a vád érte a dayakokat, hogy költöző életmódjuk ártalmas az ország erdeire nézve, mert a törzs, mint ahogy az élelmet kereső majomcsapat vonul fáról-fára, úgy vándorol területről területre, hogy kiirtsa az erdőket termőföldszerzés céljából. A dayak kenyah törzsfő erre frappáns választ adott. Kifejtette, hogy törzsének életmódja kezdettől fogva szorosan összefügg az erdővel, természeti népként környezetükkel összeforrva, azzal tökéletes harmóniában élnek. Esetükben megvalósul az, amit a mai modern Indonéziáról még nem mondhatunk el, nevezetesen, hogy környezettudatosan élnek. Ha költöznek, nem önkényesen választják ki az új területet, hanem bizonyos madarak hangjait hallgatva és iránymutatásul felhasználva vonulnak újabb erdőségek felé. Ha a madár rosszat csiripel a területről, akkor nem állnak meg ott, hanem mennek tovább. Hiszen az állatok, mint az erdő lakói, jól tudják, hogy melyik terület készült fel ás alkalmas egy törzs eltartására. És mindezt a dayak területek határán belül teszik a törzsek. Többes számban írom, mert valójában nem csupán egy dayak törzs létezik. Így a dayakok sosem hatoltak be a törzsi területeken kívül eső, kelet- vagy nyugat-kalimantani erdőségekbe. Mindez azonban nem mondható el bizonyos jakartai tehetősebb majmokról, akik fittyet hányva természet és ember harmóniájának, bőven territóriumukon kívül, egészen Borneóig vagy Szumátráig elhatolnak, hogy kiszipolyozzák más törzsek területeit és erdőit. Nagyon finom, ironikus, de konkrét utalás ez az Indonéziában a függetlenség kikiáltása óta az erdőgazdálkodás területén elharapódzott korrupcióra, amely nagyarányú erdőirtásban, és a területek parlagon hagyásában ölt formát.

A dayak kenyah törzs közösségi háza egyszintes, és kb. másfél méter magas farönkökből képzett oszlopcsarnok tartja alul. Számos oszlopon emberi arc vagy egész emberalak faragása látható. Az épület első traktusa tulajdonképpen egy fedett terasz, amelynek tömör mellvédjét színes ornamentális faragások díszítik. Ezek a motívumok köszönnek vissza a férfiak pajzsáról és a nők ruhájáról is. Ezen a verandán padokat helyeztek el, és a hátsó fal középső részét szintén színes faragások borítják a padlótól a mennyezetig. A fal alapszíne fekete, azon sárga, vörös és fehér színű motívumok tekergőznek, és a faragások tulajdonképpen rá vannak applikálva a falra. Középen egy oszlopon dayak harcos egyszerű szobra áll a fal előtt, és az ornamentális motívumok között felfedezhetjük a szarvcsőrű madarat, a dayak életmód jelképét. A kiálló és tekergőző sárga csápok és fehér agyarak közül nehéz kivenni az egyéb, sárkány vagy madár szerű lényeket.

E fal előtt járták a dayak nők és lányok hagyományos táncaikat a darmasiswa közönségnek. Mindenki vadul fotózott és filmezett, a lányok néha elrontották az irányt, rossz felől kerülgették egymást, és majdnem végérvényesen belebonyolódtak a tetőről lógó, fából faragott szarvcsőrű madár tartotta színes szalagok tekergetésébe. Később a darmasiswák is csatlakozhattak a szalagtekerős tánchoz, miközben a nagy színes fal tövében három férfi játszott egy-egy gitár szerű húros hangszeren, illetve egy bambuszból készült xilofonon. A színpadtól kicsit távolabbi sorokban a falu lakói ücsörögtek, öregek és fiatalok egyaránt. Nem tudom eldönteni, hogy a kíváncsiság vonzotta oda őket, vagy a fotókért remélt borravaló. Én elhiszem, hogy hamisítatlan tradicionális táncokat jártak a lányok, és igazi dayak közösségi házban ücsörögtünk, de az egésznek menthetetlenül turizmó-attrakció szaga volt. Az sem segített, hogy kétszázan voltunk, hogy a ház előtt a totemoszlop mellett bazársor virított és hogy megint semmit nem mondtak el a dayakokról, csak odavittek minket, megnéztük a táncokat, bevásároltunk a bazárban és már indulni is kellet vissza.

Engem a bazárnál sokkal jobban érdekelt a lányok ruhája. Tényleg az egész mellény gyöngyből van fűzve? Bekukkantottunk hát a színes faragott fal mögé, egyrészt abban a reményben, hogy a ház mögött feltűnik a valódi dayak falu a dzsungel közepén, amelynek ez az előadásokra kialakított ház csupán az elfedő kulisszája. De a fal mögött csak egy hosszú helyiség volt néhány asztallal és padokkal, na meg a lányokkal, akik már épp levetették jelmezüket és visszavedlettek pólós, rövidnacis, állandóan a mobiljukat nyomogató tinédzserekké. Megkérdeztük, hogy megnézhetjük-e közelebbről a ruhákat. Szégyellősen kuncogva mondtak igent, és még fel is próbálhattuk a gyöngyös-fogas fejdíszeket, a szoknyát, a valóban pusztán gyöngyökből fűzött mellénykét, és kezünkben a szarvcsőrű madár tollából készült legyezővel elkészítettük eredeti dayak-fotóinkat.

A dayak házról még azt mondanám el, hogy a Taman Mini-ben látott rumah lamin-nal ellentétben ez határozottan közel volt a földhöz. A Taman Mini beli házban egy egyetlen farönkből kifaragott keskeny lépcső-létra keveréken lehetett felmászni a terasz részre, amely kb. 5 méter magasan volt. Amikor megláttam a Desa Pampang beli rumah lamin-t, csalódottan konstatáltam, hogy nem olyan magas, mint a skanzenben. Pedig előre örültem, hogy milyen jó móka lesz, amíg mindenki felmászik az életveszélyes lépcsőn. Először azt gondoltam, hogy a turisták miatt tették alacsonyabbra a teraszt, mert az eredeti magasság és az eredeti lépcső gyakorlatlanoknak valóban csak védőhálóval javasolt. De aztán kiderült, hogy nem csak egy dayak törzs létezik, így a magas verzió biztos egy másik törzs hagyományos közösségi háza.

A rumah lamin előtti kis térségen egy oszlop áll, amelynek tetején a szarvcsőrű madár (burung enggang) szobra csücsül. Ez a Borneón honos madárfaj a dayak nép egyik szimbóluma. A madár életmódja párhuzamba állítható a dayak törzs értékvilágával. A szarvcsőrű madár hímje folyamatosan gondoskodik a tojóról, amíg az a tojásokon csücsül egy faodúban, és a fiókák kikelése után azokat nagykorúságukig táplálják a szülők. Így tesznek a dayakok is gyermekeikkel. Szeretetben nevelik őket, amíg azok önálló, felnőtt tagjai lesznek a törzsi a társadalomnak. A másik párhuzam kevésbé ősi, mivel a modern kor eredménye: ahogy a burung enggang egyre ritkábban található meg Borneó erdeiben, úgy a dayakok életfeltételei is egyre nehezebbek, életterük egyre szűkül. Mindezt a "Komunitas Blogger Dayak" nevű blogon olvastam. Mókás anakronizmus ősi és modern, kihalás és túlélés kavalkádjában! :)

Amíg mi a dayak ruhákban és a ház előtt fotózkodtunk, már folyt a darmasiswák visszaszállítása a nagy buszokhoz. A photo session végeztével megint gyalog indultunk el, azt javasolva a szervezőknek, hogy alkalmazzuk az idejutás metódusát. Amikor kiürült a falu, vegyenek fel minket útközben. Most Gitta is csatlakozott hozzánk, ám a felhők kevésbé szántak meg minket, még kevesebb árnyék volt az úton, mint idefelé, így szegény nem osztozott a séta feletti osztatlan lelkesedésünkben. Útközben készítettünk néhány kedves fotót a helyiekről, ahogy házuk előtt ücsörögtek, az ajtóban álltak vagy az ablakon kukucskáltak ki éppen. Az utolsó busz nagyjából ott vett fel minket, ahol idefelé jövet is, így elmondhatjuk, hogy teljes hosszában bejártuk a főúttól a dayak faluba vezető utacskát.

https://picasaweb.google.com/tartaruge/DesaPampangEsADarmasiswaZaroeloadasokDCC#

(10-05-15)

TravEx - Gyalog a dayak falu felé

2010-06-19T10:30:00.005+07:00

Travel Express / Indonesia User Guide

GYALOG A DAYAK FALU FELÉ

Leírás: Gyalog a dayak falu felé avagy betelik a pohár

(10-05-15)

Gyalog a dayak faluba avagy betelik a pohár

2010-06-19T10:20:00.053+07:00

Buszaink vígan robogtak Samarindából a Desa Pampang nevű dayak falu felé. A konvojt három nagy turistabusz és egy vagy két kisebb, kb. 20-25 személyes járgány alkotta. Elméletileg be voltunk osztva a buszokba, hogy kinek hová kell szállnia, de ennyi embernél ez nyilván nem volt felügyelhető, így mindig máshová szálltunk. Ekkor épp az egyik nagy busz ülésén szenderegtem, mert az egyenletes rázkódás a jeges kávé ellenére is menthetetlenül álomba ringatott. Csak akkor ébredtem fel, amikor érzékeltem, hogy a busz megállt és a tartalma megbolydult. Szálltak le az emberek, hát én is hátamra vettem a kis hátizsákot, nyakamba akasztottam a kamerát, hogy kéznél legyen, majd lekászálódtam a buszról. Körülnézve azonban egy szem dayakot sem láttam, csak egy csomó darmasiswát, amint tanácstalanul áll az országút szélén a busza mellett. Az élelmesebbek már egy vegyeskereskedést ostromoltak, vizet, üdítőt, kávét, chips-et vagy cigit vételezve. Miután megállapítottam, hogy még nem érkeztünk meg a dayak faluba, hanem pihenőt tartunk az út alatt, jobb híján én is vettem egy flakon vizet és leültem a bolt előtti padra. Nem gondoltam, hogy ilyen messze van ez a Pampang falu, és az is furcsa volt, hogy ilyen rövid idő után rögtön pihenőt tartunk, és azt sem egy tágas parkolóban, hanem konkrétan az országút szélén, de ilyen apróságokkal nem volt érdemes foglalkozni.

Egy idő után a szervezők elkezdtek minket visszaterelni a buszokba. Felszálltunk hát, elfoglaltuk ülőhelyeinket és vártuk, hogy mindenki ezt tegye, majd induljunk tovább. A busz hamarosan megtelt, de várakozásunkkal ellentétben veszteg maradt. Az út szélén és a bolt előtt már nem állt senki, tehát logikusan már nem volt szabadon kószáló darmasiswa a környéken, de a járművek mégsem indultak sehová. Ott ültünk tehát a buszban, akkor éppen Tünde, Ria és én, ment a légkondi, a busz ennek megfelelően árasztotta magából a kipufogógázt, de nem végzett helyváltoztató mozgást. Ott ültünk az álló buszban, nem történt semmi, nem mondtak semmit, csak azt tudtuk, hogy megint várunk. Várunk, mint első nap a balikpapani városházán, aztán előző nap a tenggaronggi kratonban, és most ez a legújabb, amit kitaláltak, nehogy véletlenül elmaradjon a napi 1-2 órás várakozás, amelyet a reggeli és esti beszédekre való rövidebb várakozás-egységek fűszereznek. Most már arra sem veszik a fáradtságot, hogy betereljenek egy terembe, most már egyenesen a buszban várunk. A többi darmasiswát ez láthatólag kevésbé zavarta, ők szép csendben beszélgettek, vagy rögtön visszaaludtak az üléseken. Ez még ingerszegényebbé tette a környezetet. A hely is kicsi volt, a türelmünk és a toleranciánk sem a régi, hát nem meglepő, hogy kb. negyed óra alatt elszakadt a cérna. Leszálltam, és becserkésztem majd letámadtam egy szervezőt.

- Mire várunk? Miért nem megyünk tovább? Messze van még? És egyébként is hol vagyunk? És főleg, meddig kell még várni???

Drága indonézeink mosolyogva elmagyarázták a tényállást. A dayak falu itt van már a közelben. Tulajdonképpen már majdnem megérkeztünk, a nagy buszok pedig teljesen célba értek, mivel innen egy keskeny utacska vezet a faluig, és a végén a nagy böhöm járgányok nem tudnak megfordulni. Ezért a nagy buszok itt várnak meg minket, és az egész bandát a két kisebb busz, illetve egy bordó kis transzporter szállítja fel a faluba.
Megvolt az első lépés. Megtudtuk, hogy miért és mire várunk. Visszamásztam Tündéhez és Riához, hogy megosszam velük az információt. Pár másodperc alatt, valószínűleg mindhármunkban egyszerre, fogalmazódott meg a nagyszerű terv, amely véget vet szenvedéseinknek és megóvja a szervezőket attól, hogy véres tömeggyilkolással teljen a várakozás hátralévő ideje. Mert hiába tudtuk meg a várakozás okát, ez akkor már nem elégített ki minket.

A tények ismeretében a szervezők két lehetőség közül választhattak. Az egyik verzió, hogy ha a nagy buszok nem tudnak felmenni a faluhoz, logikusan a kicsikkel kell mindenkit felvinni. Ez bizonyos mennyiségű várakozást szül megint, de hát mit lehet tenni. Nyilván érdekesebb várakozni a faluban, mert ott lehet nézelődni, míg ha az utolsó etappban visznek fel, akkor majd egy órát töltesz a buszban. De ez a dolog elkerülhetetlen velejárója. Ha mi történetesen pont a legelső csoportban vagyunk, akiket felvisznek a faluba, valószínűleg nem kerül sor lázadásra. De ki gondolta volna a békés kis indonézek közül, hogy időzített bombákat nem érdemes sokáig buszban tárolni ...
Rövid eszmecsere után Tünde, Ria és én a faluba jutásra kínálkozó második lehetőséget választottuk: elindultunk gyalog.

Leszálltunk a buszról, megkérdeztük a szervezőket, hogy merre van a falu, majd átkeltünk az országúton és elindultunk a kis bekötőúton felfelé. Az utacska felett egy kapuzat ívelt át, az azt tartó oszlopok tövében ojek-ek sorakoztak arra várva, hogy felszállíthassák a turizmókat. Nekünk is ajánlgatták szolgáltatásukat, de mi kedvesen integetve elhaladtunk mellettük. A kapunál még megállított minket az egyik szervező Bapak, megkérdezve hová megyünk, de mi nagy lendülettel haladtunk tovább, és vidáman közöltük, hogy a dayak faluba. Erre jött az intelem, hogy nagyon messze van, és várjunk csak, mert a buszok felvisznek, de mi csak kényszeredetten röhögtünk és sebtében kifejtettük, hogy pont ezt akarjuk elkerülni. A várakozást és a buszt.
Nem volt mit tenni, hagyni kellett minket, hiszen nem foghattak meg és nem tuszkolhattak vissza erőszakkal a buszba. Gyorsan mellénk rendeltek három diákot, akik pár méter távolságból követtek minket, nehogy elvesszünk a nagyon hosszú és veszélyes úton.
Minderre visszagondolva alapvetően nevetséges volt az egész dacos lázadás, mint amikor kisgyerekek hisztiznek, mert nem kapják meg anyutól a lufit, amit kinéztek. És nem értik, hogy anyu miért nem akarja megvenni nekik, hiszen olyan szép színes és olyan szabadon röpköd a levegőben. Mi sem értettük, hogy miért jobb sok fordulóval buszokban szállítani és közben váratni az embereket, amikor az aszfaltozott, forgalom nélküli kis úton szépen felsétálhatna az egész banda a dayakokig. Lehet, hogy kicsit tovább tartana, de mindenképpen izgalmasabb lenne, mint az a rohadt buszbelső! A szervezők által választott megoldásnak is kétségkívül megvannak az előnyei, de ezeket akkor nem vettük számba. Nem volt már más igazság, csak a miénk! Eddig tartott a türelem, betelt a pohár és túlbuggyant. Diadalmasan és szabadon lépdeltünk az úton, a kis indonézek loholtak mögöttünk, és nem tudhattuk, hogy utálnak minket azért, mert most nekik is a tűző napon kell gyalogolniuk, vagy jó mókának tekintik, hogy pont őket rendelték a lázadó bulék mellé őrző-védő díszkíséretnek. Ha hátranéztünk, csak mosolygó arcokat láttunk, a kamerának kicsit még énekeltek is.

Őszintén szólva a táj nem volt különösebben érdekes, a terep kicsit emelkedett-lejtett, az út két oldalát cserjék szegélyezték, és néha felbukkant egy-egy hosszú gazdasági épület vagy kis fakunyhó. A környező dombokon haszonnövényeket termesztettek, itt már híre-hamva sem volt a dzsungelnek, így nem borultak fölénk árnyékot adó fák. Néha egy-egy felhő vonult át felettünk, kicsit enyhítve a nap hevét. Mi mégis lelkesen és tele energiával meneteltünk az úton. Közben el-elhúztak mellettünk a darmasiswákat szállító kisebb buszok, és persze mindegyik lassított, majd megállt, hogy felvegyen minket. Az egyik elől konkrétan elfutottunk, miután Tünde szájából felharsant a "Fuss, Ildi, fuss!" felkiáltás. Az életünk múlott azon, hogy ne kerüljünk újra buszba, így valóban futásnak eredtem, miközben azt hittem, hogy Riát már el is ragadták és betuszkolták a járműbe. De az aztán továbbment és még ott voltunk mind a hárman! Gyerekes és butus, de iszonyú jó móka volt az egész!

Útközben láttunk egy döglött kígyót, egy cserepes növényekkel megrakott kis teraszos faházból metálzene szólt, lelkesen integettünk a mellettünk elhúzó motorosoknak és Tünde kifejtette, hogy csak két taktika van az indonézek szervezett programon való elviselésére: az egyik, ha meg se hallod őket, a másik pedig az, ha buszba tuszkolás előtt ugyanazt hajtogatod nekik, amit ők is mindig mosolyogva ismételgetnek: "sebentar lagi" = "csak még egy pillanat"

Egy idő után a főúton várakozó buszok kiürültek, a darmasiswák és a szervezők is elfogytak, illetve már mind a dayak faluban voltak, így az utolsó busz felvett minket is útközben. Persze először bizalmatlanok voltunk, féltünk, hogy csak átverés az egész, hogy minél hamarabb begyűjtsenek minket, hiszen az a biztos, ha mindenki buszban van, az ilyen renitens kószálók veszélyeztetik a csapatmorált és főleg az indonézek komfortérzetét. De aztán beláttuk, hogy ennyi idő és buszforduló után már valóban mi lehetünk az utolsók, így hajlandók voltunk beszállni a buszba, három kísérőnk legnagyobb megkönnyebbülésére. Akkor már nekünk is melegünk volt, jól esett a légkondi, de a faluig már simán kibírtuk volna, hiszen az út nagy része már mögöttünk volt.
Ez az eset nagyon jól példázza, hogy mi történik akkor, ha értelmes lényeket túl hosszan tesznek ki a várakozás és egyéb, számukra értelmetlen és haszontalan időtöltések okozta szenvedéseknek egy ezer élményt és izgalmat rejtő trópusi szigeten.

Az eredmény biztos: lázadás az első kínálkozó alkalommal, a körülményekből adódó bármilyen idióta formában.

https://picasaweb.google.com/tartaruge/DesaPampangEsADarmasiswaZaroeloadasokDCC#

(10-05-15)

TravEx - Tortúra No. 3 (A DCC harmadik napja, Samarinda)

2010-06-19T10:10:00.012+07:00

Travel Express / Tortúra

MEGKÍNZATÁSUNK NO. 3 (A DCC HARMADIK NAPJA, SAMARINDA)

Leírás: A tortúra folytatódik - a DCC harmadik napjának reggele

(10-05-15)

A tortúra folytatódik - a DCC harmadik napjának reggele

2010-06-19T10:00:00.043+07:00

A Darmasiswa Closing Ceremony első, "szervezett" programokkal telt napja után számtalan információ, érv és bizonyíték állt a rendelkezésünkre, amelyeket gondosan, józan ésszel mérlegelve a következő elhatározásra kellett volna jutnunk: 2010. május 15-én reggel, miután elfogyasztottuk a fenséges vajas-lekváros zsömlés és csokis búzapelyhes reggelit, NEM szállunk be a Hotel Mesra előtt várakozó buszokba, hanem szobáinkban megbújva megvárjuk, amíg tiszta lesz a terep és megejtünk egy magán városnézést Samarindában. Lehet, hogy még egy hajókázásra is alkalom nyílt volna a Mahakam folyón!

De a kialvatlanság és az előző napi válogatott tortúrák elhomályosították agyunkat és ítélőképességünket. Ezen kívül nagy reményeket fűztünk a Desa Pampang nevű dayak falu aznapra ígért megtekintéséhez. (Ez valószínűleg csak nekünk lehetett fő programpont, az indonézek biztosan inkább a beszédeket és kerekasztal beszélgetést várták türelmetlenül ...)

A számtalan intő jel ellenére (többek között, hogy az előző napi tradicionális dayak tánc záróképe határozottan egy stilizált kondérra emlékeztetett, amely biztosan arra utalt, hogy a darmasiswák folyamatos etetése tudatos hízlalási program, amely végén a dayak faluban majd elfogyasztanak minket, hiszen lehet, hogy itt még hódolnak a kannibalizmus hagyományának ... ki tudja ...) ezen a reggelen is egy buszban találtuk magunkat, útban az UNMUL nagyterme felé. Ott egy fehér egyenruhás, amerikai tengerészgyalogosokra emlékeztető kórus énekelt hazafias dalokat, miközben tőlük kicsit távolabb egy társuk állt egy szál magában egy árva szintetizátor mögött, hogy néha pöttyintsen egyet a billentyűkön. Ezután (vagy ez előtt) prezentációk és beszédek hangzottak el, majd kb. egy órán keresztül folyt egy talk-show, amely során a színpadra felállított kényelmes fotelekben és kanapékban fontos és okos indonézek terpeszkedtek. A rémes hangosítás miatt alig lehetett érteni, hogy mit mondanak, de nyilván arról volt szó, hogy milyen szép és jó dolog a Darmasiswa Program, és mennyi hasznos infóval és életre szóló élménnyel fogunk hazatérni Indonéziából. Egy percig sem vitatom, hogy ez így van, de sokkal jobban örültem volna, ha az elmélet helyett gyakorlatban szaporítják tovább a csodás élményeket, mondjuk egy mecset-nézéssel, hajókázással vagy dzsungeltúrával. Vagy legalább kirakhattak volna maguk mellé a kanapéra egy orángutánt, hogy valami lekösse a hallgatóság figyelmét.

Ekkorra a kb. 200 fős darmasiswa táborban határozottan megbomlott a fegyelem. A széksorok telítettsége a beszédek és talk-show folyamán fokozatosan csökkent, mindenki próbált menekülni a tömény unalom elől. Persze nem mehettek messzire, de jobb volt az épület előtt cigizni, vagy a kampuszon sétálni, mint a kényelmetlen székeken időzni. Mi egy ideig bírtuk a strapát, a program kezdete előtt Tündével látványos képeket vettünk fel a csarnok lelátóinak széksorai között, hogy azokat majdan elkészülő nyálas-szerelmes indonéz videóklipünkhoz használjuk fel. Így legalább a teremben várakozóknak is volt mit bámulniuk, amíg mi hangtalanul tátogva, éneklést imitálva, drámai mozdulatokkal és arckifejezésekkel fel-alá rohangáltunk a padsorok között a lelátón, és a végére egészen felébredtünk.

A beszédek kezdetével elfoglaltuk helyünket középen, az első sorokban, és frissességünk hamar elpárolgott. Egy idő után, jobbra nézve láttam, hogy a mellettem ülő Anett, Tünde és még további két darmasiswa lány hatékony és látványos védekező reakciót mutatott: a széken kissé lecsúszva, kényelmesen hátradőlve pihentették szemüket, egy-egy napszemüveg jótékony takarásában. Eljött aztán a perc, amikor mi sem bírtuk tovább, és Tündével kivonultunk a teremből. Anettet a széken hagytuk, mert napszemüvege mögött épp az igazak álmát aludta.

Éreztem, hogy kipurcanok, ha nem jutok záros határidőn belül kávéhoz. Annak ellenére, hogy állandóan etettek minket, a kávé sosem szerepelt a menüben. Nem mintha az indonézek nem innának kávét. Sőt! Rengeteget isznak! De a Darmasiswa rendezvények során egyedül előző nap, Tenggarong kratonjában állítottak fel egy kávés pultot, ahol jófajta 3 az 1-ben instant Indocafé-t osztogattak. A beszédektől elmenekülve kávét kerestünk tehát és a nagy sportcsarnokkal szemben, az út túloldalán találtunk is egy kis büfét. Az asztalnál már ott ücsörgött Gitta, Rene és Martina (egy cseh darmasiswa lány, aki Gittával jár egy suliba Semarangban). Ők még addig se bírták a dolgot, mint mi. Ebben a kellemes kis társaságban beszélgetve és életmentő jeges kávét szürcsölgetve vártuk meg a beszédek végét. Egy idő után megjelentek a szervező diákok és jelezték, hogy indulunk tovább. Kifizettük a kávét, és újra buszba szálltunk, hogy elvigyenek minket a várva várt dayak faluba.

Végre! Most talán csinálunk valami értelmeset és látunk valami érdekeset!

Ah, naívságok naívsága, Ildi a neved!

https://picasaweb.google.com/tartaruge/DesaPampangEsADarmasiswaZaroeloadasokDCC#

(10-05-15)

Titokban és kifogyóban avagy sör és zsebpénz Kalimantanon

2010-06-19T09:50:00.042+07:00

A Mulawarman Múzeumból egyenesen a szállodába vittek minket, ahol annyi időnk volt, hogy lemossuk magunkról az izzadtságot, átöltözzünk és szusszanjunk egyet. A szusszanás alatt madagaszkári szobatársunk, Isa hozta a hírt, hogy az ikszedik emelet ipszilon számú szobájában osztják a Darmasiswa-zsebpénzt! 350ezer rúpiát fejenként! Azonnal megcéloztam a megjelölt szobát. Őrizzék meg a jó szokásukat! Már az Orientasi alatt is kaptunk fejenként 500ezer rúpiát az augusztusi ösztöndíjunkon felül. A pénz mindig jól jön, úgyis elköltöttem már belőle 50ezret a kalapra. Itt szeretném megjegyezni, hogy minden bénaságuk és idegesítő voltuk ellenére, a szervezők, mind az egyetem, mind a darmasiswa részéről, nagyon igyekeztek, hogy jól érezzük magunkat és jó hírét vigyük Indonéziának. Ezt mutatja az öt csillagos hotel, amely tényleg nagyon szép volt, csodás környezetben, és ennek bizonyítéka a zsebpénz-osztás is. Végül is vendégek vagyunk itt, vagy mi, hát ki kell nyalni a fenekünket, hogy jó benyomásaink legyenek. Csak az a szomorú az egészben, hogy a szállodát és a pénzosztást tudom felhozni, ha a legpozitívabb dolgokat kell felsorolnom a zárórendezvénnyel kapcsolatban. Ha csak egy kicsit ügyesebben és hatékonyabban van megszervezve ez a pár nap, olyan klassz és legfőképpen pozitív élményekkel távoztunk volna Kalimantanról, és sokan akár Indonéziából is, mert május végén és június elején a darmasiswák nagy része hazautazott. Ezért tartották a záróprogramot május közepén. Na, de így jártunk, elbénázták az egészet, és Tünde egész végig azzal tömte a fejemet, hogy kell csinálnunk egy céget, amely rendezvényeket és hasonló programokat szervez, mert itt erre nagy a kereslet, hiszen nekik nem megy, sőt nyitnunk kell egy iskolát, ahol rendezvény- és programszervezést oktatunk! Ez nem vicc, tényleg jól jönne nekik, szóval ne nyúlja le senki az ötletet!

Visszatérve az ipszilon számú szobához: bementem, bemondtam a nevem és valóban, kaptam 350ezer rúpiát egy borítékban. Máris jobb hangulatban tértem vissza a szobába. Tündét is azonnal felküldtem a pénzért, amint visszajött az STSI-s performance próbájáról. És még időben tettem, mert ha vacsora után szólok, hoppon marad. Az történt ugyanis, hogy egy idő után elfogyott a pénz. Igen, jól értitek. Elfogyott. Nem volt több. Arra már nem emlékszem, hogy szólt a hír, hogy vajon egyre kevesebbet adtak az embereknek, vagy egyszer csak közölték valakivel, hogy nincs több. A lényeg, hogy elfogyott, és a későn érkezők nem kaptak egy kanyit sem. Azt hiszem ehhez nem kell hozzáfűznöm semmit.

A röpke pihenő után újra a buszban találtuk magunkat és robogtunk a samarindai városháza felé, elfogyasztottuk a vacsorát, természetesen beszédektől övezve. Már nem emlékszem pontosan, de biztos volt tradicionális tánc is.

Visszaérve a szállásra Tünde elvonult az STSI-sekkel gyakorolni a műsorukat másnap estére, én meg Ria, Anett, Gitta és egy kis pohár sör társaságában ücsörögtem az egyik szoba teraszán a kellemesen langyos estében. Külön kiemelem, hogy kis pohár sör volt, mert Samarindában nem csak drága a sör, de szinte lehetetlen beszerezni. A bárokban és éttermekben biztos van, de a boltban nem lehet kapni. Még a nagy szupermarketekben sem. Bandungban és más nagyobb városokban Jáván, pláne Balin, csak drága e nedű. De itt illegális. Legalábbis tilos üzletben árusítani. A vendéglátóipari egységeknek valószínűleg külön engedélye lehet az alkoholra. Ez úgy derült ki, hogy amikor a lányok keresték a boltban a szokásos italos polcot, ott csak üdítőket találtak. Gitta később megkérdezte a hotel biztonsági őreit, hogy hol lehet a közelben sört kapni, és azok rögtön csendre intették. Majd közölték, hogy sehol. De Gitta nem tágított, és végül az őrök betessékelték egy kocsiba és elvitték egy helyre, ahol mégis lehetett. Ez valami titkos lerakat volt, az illegalitás szaga érződött a levegőben, és Gitta itt szerzett be két üveg Bintangot, persze még a szokásosnál is kicsit drágábban. Nagylelkűségét dícséri, hogy ezután kaptunk egy-egy, mint már említettem kis pohárral. Nem is lett volna szívem többet elinni előle! :)

Éjszaka Gitta és Anett elmentek egy szórakozóhelyre bulizni, ahol Anett Lombokon megismert egyik kedvenc énekese és a bandája lépett fel éppen. Volt neki több kedvence is az egy év alatt, így meg nem mondom, hogy ezek kik voltak, de Anett teljesen be volt sózva és már alig várta a találkozást. Így aztán még kevesebbet aludt, mint mi, vagy egyáltalán nem is aludt és elég rosszul viselte a másnapot. De ez nem oszt nem szoroz, mert mi is. A másnapon még az alvás sem segített. Én még beszélgettem egy kicsit Riával, majd leindultam megkeresni a próbán lévő Tündét, hogy elkérjem tőle a szoba kulcsát. A másik kulcs Isánál volt a szobában, mert ő már lefeküdt aludni. Nem akartam felverni, így elkértem Tündétől a kulcsot, aki a próba stressze miatt elég paprikás hangulatban volt már. Nem volt túl nagy az egyetértés az STSI darmasiswái között a másnapi műsor kapcsán. Felmentem a szobába és újra vissza a próbahelyre, hogy odaadjam Tündének a másik kulcsot, hogy majd be tudjon jönni anélkül, hogy felkeltene minket. Addigra állítólag végeztek, de mégis elég későn vagy inkább korán jött csak fel a szobába. Így ő sem túl befogadó hangulatban nézett a másnap is folytatódó tortúra elébe.

(10-05-14)

TravEx - A krokodilkuki

2010-06-19T09:40:00.003+07:00

Travel Express / Kuriózum

A KROKODIL LEGNEMESEBB SZERVE

Leírás: Újabb táncok és beszédek után a Museum Mulawarman megtekintése

(10-05-14)

TravEx - Tortúra No. 2 (A DCC folytatása, Tenggarong)

2010-06-19T09:30:00.008+07:00

Travel Express / Kultúra

MEGKÍNZATÁSUNK NO. 2 (A DCC FOLYTATÁSA, TENGGARONG)

Leírás: Újabb táncok és beszédek után a Museum Mulawarman megtekintése

(10-05-14)

Újabb táncok és beszédek után a Museum Mulawarman megtekintése

2010-06-19T09:20:00.085+07:00

Miután a jónép elvégezte kötelező péntek déli imáját, megtelt újra a Kraton díszterme. Utólagos kutatásaim során derítettem ki, hogy valójában a Kutai Kartanegara Szultánság legújabb építésű kratonjában várakoztunk, amelyet a 2001-ben hagyományőrzési célokból újra megkoronázott és reprezentatív hatalomra emelt Aji ... szultán jelképes lakóhelyéül építettek, de valójában kulturális eseményeknek ad otthont. Erre volt példa a Darmasiswa-rendezvény is. Miközben kiosztották az ebédet, újabb beszédek és tradicionális táncok következtek. Az első táncot világoskék és rózsaszín ruhában, henger alakú kis kalapban és apró dobokat verve járták. A második fellépő pedig egy újabb dayak harcos volt, akinek egyetlen zenész pengette a talpalávalót. A legtöbben becsülettel figyeltek, de a hátsó sorban elhelyezett kényelmes fotelek egyeseket álomra csábítottak.

A műsor végeztével áttereltek minket az út túloldalára, a Museum Mulawarman megtekintésére. A múzeum az utolsó olyan szultáni palotában kapott helyet, amelyet még a szultánság valódi fennállása alatt is használtak. A szultáni palota indonéz neve Kraton vagy keraton, amely a "keratuan" szóból származik. Ez utóbbi jelentése olyan palota, ahol a királynő (ratu) lakik. Az épületet sokszor "kedaton" néven is emlegetik, amely a "kedatuan" szóból ered, amelynek jelentése királyság (datu = király, királynő). Egészen 1936-ig a Kutai királyok és később szultánok palotái fából készültek, egyszerű formában. 1936-ban Sultan Parikesit modern palotát építtetett egy sokkal időtállóbb anyagból, betonból, a HBM (Hollandsche Beton Maatschappij) kivitelezésében. Az építész, Estourgie, Bataviából érkezett a munka elvégzésére. 1938-ban költözött be a királyi család, és az új lakás örömére az előző szultán kétszintes fa kratonját felszámolták (ezt az adott szultán építtette a 20. század elején). A szultanátus története 1960-ban ért véget, de Aji Parikesit 1970-ig még a kratonban lakott. Ezután azt átadták az államnak és 1976-ban nyílt meg benne a Museum Mulawarman. Miután hagyományőrzési célból újra megkoronázták a soron következő szultánt, építettek egy új kratont is, amely e jelképes uralkodó jelképes lakhelye lett. Eme új palota formája Sultan Alimuddin kratonját idézi, az utolsó fakratont a betoncsoda előtt. Itt időztünk, köszönttettünk, néztünk táncot és ebédeltünk az imént.

Mielőtt bejutottunk volna a múzeumba a hátsó vagy oldalsó bejáraton, mert az új kraton felől érkezve a régi hátuljához jutottunk, betévedtünk az épület kertjében létrehozott bazársorba. Itt néhány warung és színes portékával teletömött boltocska várta a helyi és külföldi turizmókat. A szokásos sarungok, gyöngy- és faékszerek, szobrocskák és szuvenírek mellett számtalan színes hagyományos kalap közül választhattunk. Apura gondolva megvizsgáltam a kínálatot és rögtön beleszerettem az egyik típusba. Ez tulajdonképpen egy hatalmas, kb. 70 centi átmérőjű bambuszból szőtt tálhoz hasonlított leginkább, amelynek alsó részén középen egy 5 centi széles bambusz-szalag formált egy kört, amelybe beledugva a fejemet a kalap szépen megült a kobakomon. Úgy képzeljétek el, mintha egy merev homlokpántra felül egy hatalmas lefelé fordított sekély tál lenne ráerősítve. A kalapok felső része színes anyagokkal volt bevonva, tarka cikkelyeket képezve a felületen, és a közepéről pár bambuszrost lógott, a végén egy-egy színes masnival. Őrülten vicces volt! Egy másik fajta pedig fekete plüss anyaggal volt bevonva és azon a szokásos apró gyöngyökből kialakított dayak ornamentika. Az első dilemmát az jelentette, hogy a gyöngyöset vagy a pomponosat vegyem-e meg. Utóbbinál alacsonyabb árról indult az alkudozás, meg hát a pompon amúgy is mókásabb volt, így végül 90ezerről 50ezerre alkudva az árat, elhoztam a zsákmányt. Tünde is vett egy sokkal használhatóbb kalapot, amelynek formája egy sima férfikalapé, de különlegessége, hogy faháncsból vagyis fakéregből készült. Nagyon szép darab.
A bazár másik kuriózuma egy állati szerv volt, szárított formában. El sem tudtuk képzelni, hogy mik lehetnek azok a kb. 1,5 centi átmérőjű, 15 centi hosszú, világosbarna pálcák, amelyeket fehér dudorok pettyeztek és a végükön három kis csáp meredezett. A velünk nézelődő srác (aki mellesleg magyar volt, és szintén magyar barátnőjével már három éve élnek Balin darmasiswa ösztöndíjasként, csak nem tudtunk róluk), elárulta, hogy ez a krokodil nemesebbik szerve szárított formában, magyarul egy krokodilpöcs. Elnézést a vulgáris kifejezésért, de ennek a dolognak az abszurdumát a finomkodó szavak nem adják vissza. Hogy egy múzeum mögötti bazárban a nyakláncok és kulcstartók között egy köteg krokodilpénisz fekszik! És bűzlik, mert a kezemben tartva hamar megéreztem a fura szagot, amit árasztott.

A múzeum vagyis a kraton mögött találhatóak a kutai szultáni családok tagjainak sírjai. Fejfáik többnyire vasfából (nem vasbetonból! :) készültek, és faragott arab betűk hirdetik az elhunyt nevét, címét és a még el nem távozottak jókívánságait. A vasfa nagyon jó fejfa-alapanyag, mert sokáig bírja a párás, nedves éghajlaton. A sírok fölé faszerkezetű tetőzet borul, hogy megvédje azokat a naptól és esőtől. Ezeket tekintettük meg először, majd bementünk a múzeumba. Az itt kiállított tárgyak illusztrálják a Kutai Kartanegara Szultánság történetét. Megtekinthetjük a szultáni koronát és egyéb felségjelvényeket, a szultán és hitvese trónját, hagyományos ruhákat, egy gyűjteménnyi kínai porcelánt, egy jávai gamelán teljes hangszerkészletét, és hasonlókat.
A Kutai szultánok majdnem 2 kg-os, sisak szerű aranykoronája és tömör aranyból készült kardja ma a jakartai Nemzeti Múzeumban látható, mint ahogy a híres szanszkrit feliratú kő is. Tenggarongban csak a másolatokat állították ki.

A Mulawarman Múzeum értékes és érdekes tárgyai közül kettőt emelnék még ki. Az egyik egy nyaklánc, a "Kalung Uncal", amely a Kutai Martadipura Királyságból származik, de miután az egyesült a Kutai Kartanegara Királysággal, annak feje használta hatalmi jelvényként. Ez egy 18 karátos aranyból készült 170 grammos lánc, amelyet a Ramayana-ból vett történetek reliefjei díszítenek. A hagyomány szerint ez a lánc Indiából származik, és van egy párja. Az egyik a női, a másik a férfi, de azt nem tudom, hogy melyik volt a Kutai szultánok tulajdonában. Az biztos, hogy ma Indiában is csak egy darab található, és egy indiai követ elmesélése szerint, aki 1954-ben tett látogatást Tenggarongban, az indiai darab formáját, díszítését és méretét tekintve is megegyezik a kalimantanival. Ezért él az a hagyomány, hogy Mulawarman király indiai királyok leszármazottja, és ő hozta a láncot Borneó távoli szigetére.
A másik érdekes tárgy az ún. "Tali Juwita". Ez a zsinór (tali = zsinór) a Mahakam folyót jelképezi. A folyó széles deltatorkolatában 7 ágra szakad és három nagy mellékfolyója van, a Kelinjau, a Belayan és a Kedang Pahu. A Tali Juwita ezért egy olyan fonálból készült, amelyet 3 x 7 szálból fontak össze, és kurkumával színeztek sárgára, hogy a szultán aztán a "Bepelas" nevű szertartáson viselje. Ennek a szertartásnak valami olyasmi a célja, hogy erőt és hatalmat adjon a szultánnak, hogy mint jó uralkodó felelősséggel ápolja és tartsa fenn a szokásokat.

Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy lett volna türelmem végigolvasni a kiállított tárgyak melletti feliratokat. Minden érdekes információ utólagos kutatómunka eredménye. Ezt persze már sajnálom, mert sokkal érdekesebb lett volna mindezt már a helyszínen, a megtekintés pillanatában magamba szívni, de a reggel óta tartó tortúra ezt nem tette lehetővé. És ha akartam volna, se lett volna időm olvasgatni, mert a bő két órás fölösleges várakozás (amíg a muszlimok persze imával hasznosan töltötték az idejüket) és a beszédek meg táncok miatt nem maradt sok idő a múzeumra. Pláne, hogy a bazárban is eltöltöttünk jó fél órát. Tündével épp a múzeum alagsorában, valami pihenőhely félénél fotózkodtunk, amikor megjelentek a sárga zakós kis manók, és elkezdték a fülünkbe sutyorogni, hogy "sorry, miss, we have to go". Na, ekkor eldurrant az agyunk, és ha én még hajlottam volna is arra, hogy elinduljak a busz felé, Tünde kereken kijelentette, hogy márpedig most ők fognak várni, amíg mi megtekintjük kulturális értékeiket. Ha mi órákat vártunk nagy semmittevésben rájuk, akkor ők is tartsák tiszteletben a mi vallásunkat. Utóbbi jelen esetben nem annyira a kultúra szeretete, mint a dac és bosszú agamája volt. A pihenőhelyen egyébként betonból készült térplasztika állt, amely egy folyót formált, és ennek partján egy kopott és törött kezű asszony mosott egy hatalmas edényt, hogy már a vas is kilógott betonkezéből. Hiába, a mosónők korán halnak! :) A parton vörösre festett "fadarabok" imitálták a tüzet, amely mellett az ebédhez odakészített edények álltak. Odabiggyesztettek egy őzet is és a háttérben ott zöldellett a dzsungel és egy sziklákon lezúduló vízesés. Mindezt a lehető legkopottabb, kontraszt nélküli színekkel képzeljétek el. Szóval itt hódoltunk fotózási szenvedélyünknek, és innen már kérlelően sutymorgó díszkíséretünkkel mentünk tovább. Tünde következetesen kitartott a "már pedig és végignézem a múzeumot"-akció mellet, de én már nem tudtam élvezni a dolgot. Halálra idegesített, hogy a nyomomban vannak. Tünde végül valóban végigfutott minden termen, én még gyorsan lefotóztam a sisak-koronát, és megint a szabadban voltunk, az épület főbejáratánál. A "Lembu Swana" magas talapzaton álló arany színű szobrát már körbevették a gyűlölt buszok. Alig várták, hogy megint bekebelezzenek minket és elvigyenek egy újabb díszterembe, ahol beszédek és tánc vár ... illetve előtte megint biztos mi várunk vagy egy órát ...

A Mulawarman Múzeum előtt álló szobor a "Lembu Swana", a Kutai szultánság címerállata. Habár ez is csak másolat, mégis csodásan mutatott a kék égen gyülekező haragos felhők hátterével. Úgy tartják, hogy ez a lény az istenek tanítójának járműve (Kendaraan Tunggangan Batara Guru). Az eredeti 1850-ben készült Burmában és 1900-ban került a kratonba. A Lembu Swana másik neve "Paksi Liman Janggo Yoksi" vagyis "szárnyas elefántfejű ökör, amelynek tehénszarvai vannak és sarkantyús, mint a kakas".

Fotót csak hátulról tudtam készíteni, megnézni meg csak oldalról, mert már tuszkoltak is be a buszba, ezért álljon itt egy "kölcsönvett" fotó.

A Lembu Swana

A "dac és bosszú"-szektába való belépésemnek aztán az lett a következménye, hogy már csak a legkisebb, légkondi nélküli buszban volt hely, ahol kényelmetlen volt az ülés, az úton lezúduló eső befolyt a tetőn (vagy lehet, hogy az a víz a mégis létező, de nem működő légkondiból csöpögött a fejemre?), és ahol a már említett beszélgetést kezdeményező diákok csúnya erőszakot tettek rajtam Tünde kárörvendő félmosolyától kísérve. (Na jó, lehet, hogy sajnált, erre már nem emlékszem, illetve ő biztosan azt állította, hogy sajnált, de szerintem igenis direkt hagyott megkínzatni, bosszúból a bandungi nagymecsetben történt árulásomért. :)

https://picasaweb.google.com/tartaruge/MegnyitoUnnepsegEsTenggarongDCC#

(10-05-14)

Kesultanan Kutai Kartanegara - Indonézia legrégibb királysága

2010-06-19T09:10:00.003+07:00

De visszatérve a Városháza dísztermébe, amelyről később kiderült, hogy az valójában az új Kraton díszterme, a várakozás pillanatai alatt (és nagyrészt utána is) még sötétben tapogatóztunk azzal kapcsolatban, hogy hol is vagyunk és miért. Pedig Tenggarong és a Kutai Kartanegara Szultánság története sokkal érdekesebb annál, hogy csak úgy átsuhanjunk felette.

Samarinda környékén annó találtak 7 darab ún. Pallawa-betűkkel írt szanszkrit nyelvű felirattal ellátott követ. A feliratok a Kr. u. 5. századból származnak, és azt adják hírül az utókornak, hogy Muara Kaman városával szemben található a Kutai Martadipura Királyság, amelynek királya Mulawarman, Aswawarman király fia és Kudungga maharadzsa unokája. Ezek a kövek ma a jakartai Nemzeti Múzeumban vannak. Mulawarman király birodalmától nem messze, Kutai Lama területén, a 13. század elején egy új királyság jött létre, Kutai Kartanegara néven. Első királya, Aji Batara Agung Dewa Sakti 1300 és 1325 között uralkodott.

A Kutai Martadipura és a Kutai Kartanegara Királyság elhelyezkedése

A térképen láthatjuk, hogy mindkét királyság a Mahakam folyó partján helyezkedett el. Nyilván nem viselték sokáig békében a túlzott közelséget. A 16. század háborúskodásai után a Kutai Kartanegara Királyság győzött, és uralkodója Kutai Kartanegara Ing Martadipura néven egyesítette a két birodalmat. Az iszlám a 17. században érkezett el ide, szép fokozatosan mindenki áttért és a királyi címet is felváltotta a szultán megnevezés. 1732-ben a fővárost átköltöztették Kutai Lama-ból Pemaranganba. Nem sokkal ezután a szultán, Aji Muhammad Idris, aki nem mellesleg elsőként választott muszlim nevet a kutai királyok közül, Wajoba, Dél-Sulawesi-re távozott, hogy a bugis néppel együtt harcoljon a hollandok ellen. Nem volt szerencséje, 1739-ben elesett a csatatéren, és egy kis vita támadt az utódlása körül. A trónörökös ekkor még kisgyermek volt, így Wajoba menekítették és a trónt Aji Kado foglalta el, aki nem tudom kije volt a néhai szultánnak, lehet hogy egy testvére. A jogos trónörökös, Aji Imbut, szépen megvárta Wajoban, amíg felnőtt nem lesz és aztán visszatért Kutai-ba. A bugisok és kutai hívei támogatásával megkoronáztatta magát Mangkujenangban, amely Samarindával szemben helyezkedik el. Ezután elkezdték kicsinálni a jogtalan szultánt, Aji Kado-t. Szoros embargót rendeltek el Pemarangannal szemben, és rájuk uszították a sulu kalózokat. Azok szabad prédának tekintve a várost, kifosztották és lerombolták azt. 1778-ban Aji Kado a hollandokhoz fordult segítségért, de azokat nem érdekelte, hogy a helyi kis királyságok kicsinálják egymást. Sőt, nekik az ilyen belső háborúskodás általában kapóra is jött! 1780-ban Aji Imbut visszafoglalta Pemarangant, és egy újabb, most már hivatalos koronázással szentesítette a dolgot. Aji Kado-t pedig halálra ítélték és kivégezték. 1782. szeptember 28-án Aji Imbut (most már Aji Muhammad Muslihuddin szultán) átköltöztette a királyság fővárosát a rossz emlékű és amúgy is tönkretett Pemaranganból Tepian Pandan városába. A városnak új nevet adott. Tangga Arung annyit jelent: "a király háza", amely elnevezés szép lassan átalakult a köznyelvben, és ma úgy hívják: Tenggarong.

1844-ben két hajó érkezett a területre angol zászló alatt, James Erskine Murray vezetésével. Murray kérelmezte egy kereskedelmi állomás felállítását Kutaiban és engedélyt arra, hogy két kereskedelmi gőzhajó közlekedhessen a Mahakam folyón. De mivel a szultán csak Samarinda területén engedélyezte a kereskedelmi tevékenység folytatását, Murray ágyútűz alá vette Tenggarongot. A szultán serege kiverte az angolokat a területről, és maga Murray is elesett a harcban. Az angol csapatok már készültek, hogy megbosszulják a dolgot, de a hollandok közbeléptek és kiverték az angolokat, mert Kutai az ő felosztásuk szerint már Holland Kelet-Indiához tartozott. A holland csapatok t'Hooft vezetésével megtámadták Tenggarongot, a szultán elmenekült, a maroknyi ellenállók csapatát pedig szétverték a gyarmatosítók. Kutai holland fennhatóság alá került.

1888-ban nyitották meg az első szénbányát a szultánság területén Batu Panggalban, és nem sokkal utána az olajkitermelés is megkezdődött. Ez soha nem várt jólétet hozott a szultánságnak, miután a 20. század elején létrejött a Borneo-Sumatra Trade Company. 1936-ban az akkori szultán, Aji Muhammad Parikesit, új palotát építtetett Tenggarongban, amelynek különlegessége és újszerűsége abban rejlett, hogy az épület betonból készült. 1942-ben Kutai is japán megszállás alá került, majd Indonézia függetlenségének kikiáltása (1945) után két évvel Kutai belépett a Kelet-Kalimantan Föderációba, más helyi szultánságokkal együtt, majd 1949-ben az Indonéz Köztársaság része lett. Végül 1960-ban befejeződött a szultánság története azzal, hogy területén létrejött a mai modern Indonézia három közigazgatási egysége: Kabupaten Kutai Kartanegara, amelyet kormányzóságnak lehetne fordítani, illetve Samarinda és Balikpapan városok, mint önálló közigazgatási egységek, előbbi élén egy kormányzóval, utóbbi kettő élén pedig egy-egy polgármesterrel.

1999-ben Kutai Kartanegara kormányzójának az az ötlete támadt, hogy élesszék fel újra az egykori szultánságot. Nem hatalmi célok vezérelték, hanem a hagyományőrzés, így Indonézia legrégibb királyságának újjáélesztése kulturális és turisztikai megfontolásból került napirendre. Az aktuális trónörökössel karöltve beterjesztették kérésüket a soros elnöknek, aki engedélyezte azt, és 2001. szeptember 22-én újra szultánt koronáztak Tenggarongban. Erre az alkalomra kölcsönkérték a jakartai Nemzeti Múzeumban őrzött eredeti aranykoronát is, hogy az kerüljön II. H. Aji Muhammad Salehuddin fejére, mint a szultánság legfőbb hatalmi jelképe.

Eddig a szultánság és Indonézia legrégibb királyságának története. Megfigyelhetjük, hogy minden szultánt az "Aji" előnévvel illettek. Az "Aji" cím a Kutai Kartanegara Ing Martadipura Szultánság királyi családjában használatos különleges megnevezés. Használják az illető családtag neve előtt, pl. Aji Muhammad Idris, és használják a különböző méltóságok egyéb megnevezései előtt is. A szultánt családtagjai például "Aji Sultan" néven emlegetik. A szultán felesége "Aji Ratu", amely megnevezésben a "ratu" királynőt jelent. A szultán gyerekei, vagyis a hercegek és hercegnők "Aji Pangeran" (pangeran = herceg) és "Aji Puteri" (puteri = lány) néven futnak, de a lányok egyszerűsített elnevezése senkit ne tévesszen meg, a két cím egyenértékű. A szultán külön döntése alapján az eleinte csak "Aji" címmel rendelkező férfi családtagok szintet léphetnek, és megkaphatják az "Aji Bambang" majd az "Aji Raden" címet, de szigorúan csak ebben a sorrendben.

Az "Aji" cím csak férfiágon örökölhető. A férfi Aji gyermekei, apjuk válasszon bár feleséget a kutai nemesek közül, a közemberek közül vagy akár más törzsből, jogosultak az Aji címre. Ha egy királyi családból származó lánygyermek közemberhez megy feleségül, gyerekeit nem lehet "Aji"-nak szólítani vagy akként emlegetni, kivéve, ha a férje arab származású. Ebben az esetben a gyermekek a következő címeket viselhetik: a fiúk címe "Aji Sayid", a lányoké "Aji Syarifah". Ezek a címek a normál "Aji" címmel egyenértékűek, tehát innen lehet felemelkedni Aji Bambang-nak vagy Aji Raden-nek.

(10-05-14)

Várakozás Tenggarongban és külön bejáratú megkínzatásom a buszban

2010-06-19T09:00:00.002+07:00

A megnyitó ünnepség és az azt lezáró tömeges "Photo Session" után újra buszba szálltunk, és elindultunk Tenggarong felé, amely a Mahakam folyó felsőbb részén található. Ide épp imaidőben érkeztünk meg, tehát miután kiszedtek minket a buszokból és beraktak egy újabb díszterembe, a szervezők nagy része elvonult a mecsetbe. A díszterem, amely valószínűleg a Városházához tartozott, egyetlen erénye az volt, hogy légkondi hűtötte a levegőt és a fal mentén fotel szerű díszes székek sorakoztak. Ezekben hamarosan darmasiswák terpeszkedtek és aludtak. Kb. két órát tölthettünk a teremben, amely idő alatt nem történt semmi. Az emberek ki-be mászkáltak, Anettel és Gittával elmentünk cigit venni a következő utcasarokra, de ezen kívül mi is csak bent ültünk vagy kint álltunk, és üdítő változatosságot jelentett, amikor észrevettük, hogy a bejárat melletti pultnál kávét osztanak.

Elkezdődött tehát a tortúra. Elhoztak minket egy helyre, a napirendből tudtuk, hogy Tenggarong a neve, kitettek minket egy díszteremnél, és nem mondtak semmit, mi meg várunk, és nem tudjuk meddig és főleg, hogy mire. Az imádkozás ténye kósza pletykaként jutott a fülünkbe, illetve azt is terjesztette valaki, hogy később majd megnézzük a múzeumot.

Amíg várakozunk, addig elmesélem, hogy utólag mit tudtam összeszedni a városról és a terület történetéről. A helyszínen nem mondtak erről semmit, én meg nem voltam olyan állapotban, hogy kedvem legyen kérdezősködni. Pedig jobban jártam volna, ha én irányítom azt a beszélgetést, amely a visszaút során alakult ki a szervező diákok és köztem a jármű leghátsó sorában. Nagyon meleg volt, mert abban a buszban pont nem volt légkondi és a nagy eső miatt a tető résein befolyt a víz, és én legszívesebben örökre elaludtam volna, amikor a mellettem ülő diákok egyike (mert vesztemre már csak mellettük volt hely) végre összeszedte a bátorságát és megkérdezte, hogy melyik városban tanulok. Rögtön nekem kellett volna átvennem a kérdező szerepét, és megtudakolni, hogy melyik múzeumban voltunk, a díszterem a városházához tartozott-e és mi a nap folyamán előadott tradicionális táncok neve. Nem biztos, hogy mindenre tudtak volna válaszolni, de legalább értékes infókhoz jutottam volna. Ehelyett megint a kedvenc kajámról kellett beszélnem, és arról, hogy szeretek-e Indonéziában élni és szerintem milyenek az indonéz emberek. Utálom ezeket a kérdéseket! Nem azért, mert nem tudok rá válaszolni, hanem mert nem válaszolhatok rá őszintén. Egyrészt, ha utálnék itt élni, akkor már rég nem lennék itt. De erre a standard válasz az, hogy "igen, szeretem Indonéziát, mert jó meleg van és olyan kedvesek az emberek". Ez ugye rögtön szüli is a második kérdést, ezért a kettő elválaszthatatlan. A "milyenek az indonézek?" kérdésre mindig csak annyit mondok, hogy barátságosak, kedvesek, segítőkészek. Mégse fejthetem ki részletesen, hogy néha idegbajt kapok tőlük, főleg, amikor felesleges és idióta kérdésekkel traktálnak a kedvenc ételemről és a saját nemzetkarakterológiájukról. Vagy hogy túlságosan is szociálisak, és boldog vagyok, hogy olyan kostban lakom, ahol el tudok menekülni néha, bezárkózva a szobámba. És hogy nincs sok barátom, mert kevés emberrel van közös témám, mert az egyetemen mindenki fiatalabb nálam, és ez, a kulturális különbségekkel párosítva lehetetlenné teszi a mélyebb barátság kialakulását. Úgysem az igazat akarják hallani, hanem a közhelyeket, a saját magukról kialakított kép megerősítését. De akkor meg minek kérdezik!

Nagyon elkeseredett és ellenséges hangulatban találtak engem ott a busz hátsó traktusában, de mint mindig, most is kedvesen mosolyogtam, válaszolgattam a kérdésekre, de sajnos a sokk, hogy sarokba szorítottak, leblokkolta az agyamat és nem használtam ki a helyzetet. Tünde vigyorogva minden pillanatban azt várta, hogy mikor nyírom ki az egyiket, én meg az ő nyakát tekertem volna ki irigységemben, ahogy békésen szendergett az ülésén, gondosan ügyelve arra, hogy még csak résnyire se nyissa ki a szemét. Engem meg ott kínoztak a közvetlen közelében. Eszembe jutott, hogy a Bandung Historical Walk alkalmával a saját bőrömet mentve csúnyán ott hagytam őt a fotózkodni akarók prédájául. Most itt volt hát a bosszú ideje!
Végül mindenki túlélte a beszélgetést, a végére én is meglágyultam és már nem éreztem annak szükségét, hogy vér folyjon az üléseken víz helyett. De ezután gondosan ügyeltem rá, hogy ki mellé ülök a buszon.

(10-05-14)

TravEx - Tortúra No. 1 (A DCC megnyitója)

2010-06-19T08:50:00.001+07:00

Travel Express / Tortúra

MEGKÍNZATÁSUNK NO. 1 (A DCC MEGNYITÓJA, SAMARINDA)

Leírás: A Darmasiswa Closing Ceremony megnyitója

(10-05-14)

A Darmasiswa Closing Ceremony megnyitója

2010-06-19T08:40:00.023+07:00

Reggel kellemes meglepetés ért minket a Hotel Mesra éttermében. Reggelihez felsorakozva nem a Jakartából ismerős dobozt nyomták a kezünkbe, amely általában sült csirkét, rizst és valami zöldséget rejtett, hanem öt csillagos szállodához méltó választék várt minket. Ha valakinek főétkezni támadt kedve reggel 7-kor, talált itt nasi goreng-et, sült húst és levest is, de egy hosszú asztalon egy igazi európai reggeli kellékei sorakoztak: friss zsemle, lekvár, méz, vaj (nem margarin, hanem VAJ!), friss zöldség, felvágott, sajt (hangsúlyozom még egyszer: SAJT!), tej, és natúr ill. csokis zabpehely. Nem vagyok reggelizős fajta, de akkor és ott jól bezabáltam a lekváros-vajas zsömléből, és még felvágottat és sajtot is ettem utána (persze egy másik zsömlével). Jaj, az a vaj! Igazi, finom, zamatos teavaj! Hát ennél csodálatosabb dolog nem is történhetett volna velem kora reggel egy indonéz szervezésű programon. Ha ama vajra gondolok, meglágyul a szívem, és nem is érzem olyan nagy árnak a sok szenvedést, amit aztán napközben kellett átélnünk.

Mert a fenséges, tejben ázott csokis zabpehellyel és kávéval zárt reggeli után nem sokkal már szállhattunk is be a buszba és 9 óra körül már a Mulawarman Egyetem tágas, sportcsarnokhoz hasonló rendezvénytermében ültünk talpig batikban egy alacsony színpad előtt. A pódium felett ott terpeszkedett a Garuda, Indonézia címere, alatta pedig fehér molinó hirdette ékes betűkkel, hogy épp milyen címen kínoznak minket beszédekkel és tradicionális táncelőadásokkal:

"Acara Pembukaan Kegiatan Pembekalan Kepulangan Program Darmasiswa RI"

"Az elutazásotokat megünneplő programsorozat megnyitója ünnepsége"

Akkor és ott kellett volna elhatároznunk, hogy másnap már nem szállunk be reggel a buszba, hanem felfedezzük magunkban a várost. De naívan még bíztunk a napirendben szereplő kulturális programok, a tenggarongi múzeum és másnap a dayak falu érdekességében. Ez súlyos hiba volt. De megint egy tapasztalattal gazdagabbak lettünk.

Reggel az egyetem nagytermében végignéztük a tradicionális táncelőadásokat, és meghallgattuk a megnyitó és üdvözlő beszédeket. Az utóbbiakra kár is szót vesztegetni, mert a rossz hangosítás miatt végképp semmit nem lehetett érteni a szövegekből. Néhányan ráadásul angolul beszéltek, ami még inkább gátolta a megértést furcsa akcentusuk miatt. Biztos, hogy az egyetem rektora, a Darmasiswa program ki tudja milyen fejese és hasonló személyek üdvözöltek minket, elmondták, hogy ez a program milyen szép és jó, és hogy Indonéziában rengeteg nyelv és kultúra van. Meg rengeteg sziget, ha eddig még nem vettük volna észre.

A táncbemutatókról már több szépet lehet mondani, mert a Kelet-Kalimantanon élő dayak kenyah törzs hagyományos ruházata és életmódja erősen eltér a jávai népcsoportokétól. Öltözetüknek két jellegzetessége van. Az egyik a szarvcsőrű madár tollából készült fejdísz és legyezők, a másik pedig az apró színes gyöngyökből szőtt (vagy fűzött?) ruhadarabok. A gyöngyöket alkalmazzák úgy is, hogy rávarrják a kalapra, mellényre vagy szoknyára, de van olyan darab is, főleg mellények, amelyek konkrétan a kis gyöngyökből vannak összefűzve textil nélkül. Az első tánc során a táncosnő arcát nem láthattuk, mert teljesen eltakarta egy ilyen gyöngy-fátyol. A második táncban férfiak is részt vettek. Vállukat tigrisbőr mintás köpeny borította, fejükön méteres tollak, kezükben kard és dayak faragásokkal díszített hosszúkás, téglalap alakú pajzs, amelynek rövidebb oldalai háromszög csúcsában végződtek. Valamiféle harci táncot járhattak. A harcosokhoz később női táncosok is csatlakoztak, kezükben toll-legyezővel, fejükön a szarvcsőrű madarat formáló fejdísszel. Ruhájuk felső részét színes gyöngyök borították, vastag anyagból készül súlyos szoknyájukon pedig csillogó flitterekből kialakított motívumok kígyóztak. El kell ismerni, hogy megjelenésük és táncuk érdekes volt, olyan igazi bennszülöttes, amilyet a turizmó vár, ha a világnak ilyen távoli és képzetei szerint civilizálatlan vidékére vetődik. A zene is az őserdő hangjait idézte, mert néha madárhanghoz hasonló kurjantások keveredtek a dallamba. Mindezzel nem is lett volna baj, ha a dzsungel közepén nézzük a bemutatót, de az a helyzet, amelyben mi élvezhettük az előadást, vészterhesen emlékeztetett az Orientasi öt napjára. Ha egy nagy sportcsarnokban nézel hagyományos táncelőadást, legyen az akár Kelet-Borneón, az csak egyet jelenthet. Egy indonézek által szervezett sokfős programon veszel részt, és napokig semmi mást nem csinálsz majd, csak különböző helyszíneken vársz és unalmadban lassan majszolod a papírdobozban kiosztott ételt. A néha elvétve kínálkozó érdekességek pedig nem elegendőek, hogy megváltoztassák a rendezvényről alkotott összbenyomásodat.

https://picasaweb.google.com/tartaruge/MegnyitoUnnepsegEsTenggarongDCC#

(10-05-14)

A férfilétnél már csak az rosszabb, ha nem is létezel

2010-06-19T08:30:00.018+07:00

A Hotel Mesra széles recepciós pultja előtt hömpölygött a tömeg. Ide kellett járulnia mindenkinek, hogy megtudja, melyik szobában lakik. A pulton hosszú listák voltak, ahol mindenki név szerint előre be volt osztva egy három fős szobába. Nem vagyok tolakodós fajta, ezért megvártam, míg kicsit oszlik a tömeg, és elkezdtem átböngészni a lapokat. A metódus az volt, hogy megkeresed magad a listán, szólsz a pult túloldalán álló szervezőnek, ő megnézi a neved melletti szobaszámot, megkeresi és átadja a mágneskártyás kulcsot, majd kipipálja a nevedet. Értelemszerűen az egy egyetemre járó embereket rakták egy szobába, így a lakótársak ismerték egymást és valószínűsíthetően jó barátságban együtt mozogtak állandóan, így sokszor elég volt egyetlen kulcs vagy max. kettő a három embernek. Ez meggyorsította a szobaosztás folyamatát. Valószínűleg ha akartak volna sem tudtak volna minden embernek külön kulcsot adni, mert nem rendelkeztek elegendő mágneskártyával. Ha nekünk mind adnak, a szálloda többi vendége a küszöbön tölti az éjszakát.

Egy gyors böngészés után megtaláltam a nevemet az egyik papírlapon, és meglepve láttam, hogy fiúszobába kerültem. Az első pillanatban nem értettem a dolgot, de aztán észrevettem a bűnöst, a nevem előtti két betűt: "Mr." Hát persze! Eszembe jutott, hogy már az Orientasi-n is az állt a nyakamban lógó névtáblán, hogy "Mr. Ildikó Emese Kenéz".

Ebből kiderült, hogy a jakartai listák tartalma tavaly augusztus óta nem változott. Az Oktatási Minisztérium rendszerében még mindig férfi voltam. Éreztem én, hogy ez gond lesz, de hiába a kilenc hónap Indonéziában, hiába a sok szervezett programon való részvétel, szabálykövető lelkem még mindig erősebb. Felmenőim jó munkát végeztek, kőkeményen belém nevelték, hogy mindig csak becsületesen, tisztán, szabályosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen ... Egy szóval: béna voltam. Egyszerűen szólnom kellett volna Robnak és Gabrielnek, mivel Unpad-os fiú lévén velük osztottak egy szobába, hogy jelentkezzenek be, mondják azt, hogy a Kenéz is itt van, az a haverjuk, csak vigyáz a csomagokra a busznál, vegyék fel a kulcsot, és irány a szoba. De nem, én ehelyett bambán álltam a pultnál, és amikor megkérdezték, hogy megtaláltam-e magam a listán, én azt mondtam, hogy igen és megmutattam, hogy hol. És akkor vége volt. Lelepleződtem. A másodperc töredéke alatt rájöttek, hogy nőnemű vagyok. Pedig az ilyen fokú gyorsaság nem jellemző rájuk. És azt sem értem, hogy a bürokrácia eme birodalmában, miért hittek kevésbé a papírnak, mint a saját szemüknek. De már nem volt mit tenni. Rájöttek a hibára, és akkor már magyarázhattam, hogy "tak apa-apa, jól vagyok én ott, ismerem a srácokat, a barátaim, nem kell engem másik szobába rakni". Na, ezt nem lehetett. A koedukáció kizárt volt.

Jakartában ez az egész azért nem okozott problémát, mert ott apartman-szállodában laktunk, tehát egy lakrészben több szoba is volt, ahol fiúk-lányok elkülönülhettek. Meg szerintem a jakartaiak nagy ívben tojtak az egészre, örültek, hogy mindenkinek jut szoba és senki nem sír ágy után. Az ottani szervezők közül így is sokan kanapékon vagy a földön aludtak, mert kevés volt a hely. Kalimantan azonban szigorúbb erkölcsökkel bír (na ja, itt van Délkelet-Ázsia legnagyobb mecsete!), és nem engedhette a nemek ilyen fajta bűnös keveredését.

A probléma megoldására azonban csodás lehetőséget kínált a sors. Épp mellettem állt a pultnál egy fiú, akivel ugyanez a malőr történt. Lányszobába osztották. Kapva kaptunk az alkalmon, és javasoltuk, hogy egyszerűen cseréljék ki a neveinket a lapon, ő megy a fiúkhoz, én a lányokhoz, és mindenki boldog lesz. Főleg a szervezők, hogy elmúlt az erkölcsi fertő fenyegetése, de mi is, hogy ilyen egyszerűen megúsztuk ezt a vészterhes tévedést. De nem volt szerencsénk. Az általunk javasolt csere, alias egyszerű, gyors és könnyű megoldás, nem volt lehetséges. Ne kérdezzétek, miért! Nem tudom. Máig nem tudom, hogy egy három kézmozdulattal megoldható problémát miért sikerült annyira túlbonyolítani, hogy csak este 11-re lett szobánk. Többes számban írom, mert akkorra már Tünde is bekapcsolódott a dologba. Ő ugyanis szeptemberben érkezett Bandungba, vagyis nem vett részt a jakartai Orientasi-n, ennek megfelelően Samarindában már nem is létezett. Nem volt rajta egyetlen listán sem.

Amikor láttam, hogy a szoba-kérdés nem fog egyhamar megoldódni, letettem a cuccaimat Anett és Eriko szobájába. Eriko a japán lány, aki szintén Lombokon tanul, Anett vele bérli a házat és az ő jóvoltából élvezhettük annak idején Alex Kuss, az állandóan nyávogó kismacska társaságát. Nem volt sok időnk pihenni, mert a program szerint hamarosan indulnunk kellett a Mulawarman Egyetemre. Így csak átöltöztem és újra a lobby előtt találtam magam, ahová éppen megérkezett az STSI-seket szállító busz. Őket nem engedték kiszállni sem, hanem betuszkoltak a buszukba még néhány embert, többek között engem is, és már indultunk is az egyetemre. Ott megetették az egész bandát, majd tartottak egy eligazítást, amire már nem nagyon emlékszem, mert jobban lekötött a számból kilógó csirkecomb.

Ezután visszavittek minket a szállodába, ahol mint már említettem, kiderült, hogy Tünde nem létezik. Így elkezdődött az a hosszas várakozással egybekötött veszekedés, amelynek során a késő esti órákra végre sikerült szereznünk egy szobakulcsot. Illetve Tündének sikerült, mert én ezalatt Anettéknél élveztem a meleg vizes zuhany áldásait. Még a repülőn történt egy kis baleset, amely során a nadrágomon nem kívánatos piros foltok jelentek meg. Ezt minél hamarabb ki kellett mosnom, hogy a lehető legteljesebben eltávolíthassam. A mosóakció után a törülközésre használt sötétkék (még a Goa Gajah-ból lenyúlt) sarungot, a piros vászonnadrágomat és a bugyimat kiterítettem Anették szobájának erkélyére. Ez a tény azért fontos, mert később a megszáradt ruhák beszedése sem ment zökkenőmentesen.

Tündére vár a feladat, hogy leírja, milyen eszközökkel sikerült végül egy szobakulcsot kicsikarni a lentiekből. De végül kicsikarta, és én is átvittem a cuccaimat a saját szobánkba, ahol egy Jemberben tanuló madagaszkári lány, Isa, lett a szobatársunk. A fiúktól is begyűjtöttem a sátrat és a hálózsákot, és miután hoztak egy pót matracot a szobába, végre álomra hajthattuk a fejünket. A sok probléma végkifejlete annyiból jó volt, hogy egy szobába kerültünk Tündével, és mivel mi úgyis mindig együtt voltunk, testvériesen meg tudtunk osztozni a madagaszkári lánnyal a két példányos kulcson.

A szoba mellett a másik problémát a vízellátás jelentette. A szobába ugyan be volt készítve egy-egy ásványvíz, de az hamar elfogyott. Volt ugyan minibár, de ott 18ezer rúpiába került a 3,33-as ásványvíz. Utólag belegondolva persze megihattuk volna, sőt kifoszthattuk volna az egész minibárt, hiszen a Darmasiswa fizette a szobákat, de mi eleinte nem mertünk a vízhez nyúlni. Anették vacsora után elmentek boltot keresni, hogy vegyenek vizet. Addig Tünde úszott egyet a szálloda szabadtéri medencéjében. Vártunk egy ideig, de Anették csak nem értek vissza. Átmentem a szobájukhoz, és kiderült, hogy nem találtak már nyitva levő boltot, így lefeküdtek aludni. Én meg felvertem őket. Bocs. Úgy emlékszem, hogy ezután felbontottuk a vizet.

Így kezdődött hát a Darmasiswa Closing Ceremony három napos programja. És ez még csak az első nap volt, azzal az egyszerű programponttal, hogy "megérkezés".

(10-05-13)

Utazás Samarindába

2010-06-19T08:20:00.022+07:00

Szerda este Ade, mielőtt elbúcsúztunk, beállíttatta velem az ébresztőórát hajnali 4.05-re, miután én majdnem elfelejtettem. Nem sokkal később Rob hívott, hogy megváltozott a program, és reggel 6 helyett 5-kor találkozunk a kampuszon. Így a telefonom 3.05-kor csapott éktelen lármát, hogy tutira felébredjek és időben kikászálódjak az ágyból. Előző este már mindent összepakoltam és a 36 literes kis hátizsákommal a hátamon illetve a sátorral és hálózsákommal a kezemben 4.10-kor már az angkot felé másztam a kis sikátorokban. Szerencsére a 7-es számú Cicaheum-Ciroyom járat non-stop fajta, így biztos lehettem benne, hogy eljutok az egyetemig ebben a korai órában is, csak az volt a kérdés, mennyi idő alatt. Mivel ilyenkor még nincs forgalom, alig értem ki a főútra, egy angkot rögtön megállt előttem, beszálltam és 4.40-kor már az egyetem főkapuja előtt álltam. Az csak résnyire volt nyitva, az őrbódéban egy biztonsági ember húzta a lóbőrt és az általában hangyabolyhoz hasonlító kampuszon a bódéban lévő TV-képernyő sápadt villódzása volt az egyetlen életre utaló jel. Leültem a bódé melletti padra, és nem kellet sokáig várnom, mire megjelent Rob és hamarosan Pak Budi is az Unpad autójának kíséretében. Nana és Chichi is úton volt már, de ők taxival jöttek Jatinangorból, így rájuk még várni kellett egy kicsit. Utolsóként begördült Gabriel is, és miután letette motorját az egyetemi parkolóban, mindannyian beszálltunk a kocsiba, és nem sokkal 5 óra után elindultunk Jakarta felé.

7.20-kor érkeztünk meg a reptérre, ahol a sofőr kitett minket a belföldi járatok terminálján. Budi a Lion Air légitársaság irodájában felvette a jegyünket, vagyis mindenkinek egy névre szól cetlit, amivel aztán a check-in pulthoz kellett járulnunk. Itt egy kis logisztika következett, mert úgy gondoltam, hogy nem akarom tovább cipelni a hátizsákot és a rám aggatott sátrat illetve hálózsákot. Sokkal kényelmesebb feladni poggyászként. De mivel nem lehetett egy kompakt csomagot csinálni a három cuccból, a sátrat és a hálózsákot beszuszakoltuk Gabriel nagy hátizsákjába, és így csak a kis hátizsákomat adtam fel poggyásznak A laptopot természetesen kivettem belőle, ami ezáltal pucéran hányódott a kezemben, így amikor felszálltunk a gépre, megkértem Robot, hogy beletehessem az ő kézipoggyászként nála levő hátizsákjába. Ezzel az akciósorozattal aztán nagyon jól jártam, mert Balikpapanban leszállva két sherpám szállította a súlyos terheket, míg én vígan lépdeltem mellettük könnyű felszerelésemmel. A laptopot azért cipeltem magammal, mert azt terveztük, hogy Kalimantanról visszatérve nem utazunk rögtön haza Bandungba, hanem néhány napig még Jakartában maradunk munka céljából. Így megspórolunk egy fölösleges odautat, vagyis Bandungból való visszautat.

A repcsi indulásáig még volt egy kis időnk, így beültünk az egyik reptéri étterembe, ettünk, ittunk (én nyilván csak ittam, mert a reptéri étterem mindig méregdrága) és 10 órakor gépünk felszállt Jáva szigetéről, hogy a Jávai-tengert átszelve elrepítsen minket Borneó keleti partjaira. Déli 1 óra körül érkeztünk meg Balikpapanba, Kelet-Kalimantan tartomány székhelyére. Ott kihajtottak minket a gépből, és gyalog kellett elsétálnunk a terminál épületéig, ami a reptér apró méretét tekintve nem volt nagy túra. Meg amúgy is sherpákkal dolgoztattam. :) A terminál bejáratánál hatalmas üdvözlő molinó fogadott, felvonultatva a szervező Mulawarman Egyetem, Kutai Kormányzóság, Samarinda és Balikpapan városok, Kutai Kartanegara Kormányzóság és az Indonéz Oktatási Minisztérium címerét:

"Selamat datang peserta kegiatan pembekalan kepulangan Program Darmasiswa RI Tahun Akademik 2009/2010"

Ez szabad fordításban így hangzik:

"Isten hozott titeket a hazautazásotokat megünneplő programsorozat alkalmából"

A terminál előtt beszálltunk egy buszba, és elszállítottak minket a Városházára. Itt felirányítottak az emeletre, betessékeltek egy terembe, és hirtelen erős déjavu-érzésem támadt. A díszterem végén színpad állt, előtte gondosan sorokba rendezett székek, és a székeken elszórtan kókadozó külföldi diákok. Néha egy-egy sárga egyenzakós lány vagy fiú is tarkította a képet, valószínűleg a szervező egyetemen diákjai, akik tanácstalanul üldögéltek a székeken, vagy álldogáltak a széksorok között, és látszott, hogy nem tudják, mihez kezdjenek magukkal. Önkéntelenül felrémlett bennem Jakarta, az Orientasi, amikor 5 napot azzal töltöttünk, hogy különböző fontos intézmények dísztermeiben próbálunk nem beesni a széksorok közé a fáradtságtól és az unalomtól. Kísérteties volt a hasonlóság, de akkor még jóhiszemű voltam és lelkes. Kalimantan azonban megtanított rá, hogy vannak dolgok, amik nem változnak.
Az egyik széken hirtelen megláttam egy rózsaszínű plüss-melegítőben ücsörgő lányt.

"Anett!" - siettem oda hozzá. Bali óta nem találkoztunk, csak telefonon beszéltünk néha, hát ideje volt már a viszontlátásnak. Ő is nagyon megörült nekem, főleg, hogy már jó ideje várakozott a díszteremben, mert a lomboki gép a délelőtti órákban érkezett Balikpapanba.

Egy idő után befutott Ria is, és így már elviselhetőbb volt a várakozás - mert mi mással kezdődött volna egy indonéz szervezésű több száz fős program -, amelyet csak három jelentősebb esemény szakított meg. Az első az volt, amikor elkezdték kiosztani a szokásos papírdobozba csomagolt ebédet. Rizs, sült csirke, valami zöldség, mandarin és egy 2,5 decis víz, a szokásos menü, de egy negyed órára lekötötte a figyelmünket. A második esemény egy köszöntő tánc volt, amelyet tradicionális ruhába öltözött táncosok adtak elő. Itt láttuk először a kelet-kalimantani dayak-ok jellegzetes viseletét, amely gyöngyökből szőtt mellénykéből és szoknyából áll, szintén gyöngyös fejdísszel. Ezután mindenki kapott egy gyöngyökből fűzött, sokszínű, széles nyakláncot, amely szintén kalimantani jellegzetesség. Nem különbözik sokban az otthoni bizsu- és kézműves boltokban kapható gyöngyből fűzött ékszerektől, de tagadhatatlanul szép. Én először egy narancssárga-zöld színösszeállítású darabot kaptam, de aztán kicseréltem egy fekete-fehérre, mert az sokkal szebb és hordhatóbb volt. "A batik blúzom úgyis fekete-fehér, ahhoz fel tudom majd venni a holnap esti fogadáson." - gondoltam.

Megvártuk, amíg leszáll minden egyes, Indonézia darmasiswákat rejtő szigeteiről érkező repülőgép, és felgyülemlik két vagy három busznyi ember a Városháza dísztermében. Délután négy óra körül indultunk el Samarindába, amely Balikpapantól kb. 100 kilóméterre északra található. Útközben a szervező Mulawarman Egyetem diákjai gondoskodtak a szórakoztatásunkról. Mindenek előtt megkérdezték, hogy értjük-e, amit mondanak. Mármint indonézül. Amikor erre egy kórusban elhangzó "ya" volt a válasz, szúrópróba szerűen megkérdeztek egy-két embert, hogy hol tanul, mit tanul, szereti-e Indonéziát, és kinek van indonéz "pacar"-ja. Erre lelkesen jelentkeztem, és nagyon örültek, amikor közöltem, hogy "pacar saya orang sunda, asli" vagyis, hogy a barátom "eredeti szundanéz". :) A beszélgetés után pedig benyomtak a DVD-lejátszóba egy lemezt, amelyen egy indonéz kislány énekelt poposított tradicionális dalokat Barbie-babának öltöztetve, idegesítő hangfekvésben.

A Balikpapanból Samarindába vezető út enyhén dombos, és már ekkor feltűnt a szikrázóan kék égbolt, amely Kalimantan keleti partjai fölé borul. Samarindába érve végigmentünk a széles Mahakam folyó partján, és a diákok büszkén közölték velünk, hogy a városban található Délkelet-Ázsia legnagyobb mecsete, a Masjid Islamic Center. Akkor még naívan azt gondoltam, hogy biztosan elvisznek majd minket egy városnézésre a három nap alatt, és előre örültem, hogy végre megnézhetek majd egy mecsetet belülről. Valóban bejutottunk aztán a méltán híres hatalmas mecsetbe, de nem a Darmasiswa, hanem a hivatalos program utáni magánakciónk folytán.

Este 6 után érkeztünk meg a samarindai Hotel Mesra elé, amely egy gyönyörű 5 csillagos szálloda a hegytetőn. A balikpapani városháza beli hosszú várakozást leszámítva a program eddig gördülékenyen folyt. A szállodai szobaszerzésnél ütköztem az első komolyabb akadályba.

(10-05-13)

Készülünk Kalimantanra

2010-06-19T08:10:00.019+07:00

Mint már említettem, a Darmasiswa Closing Ceremony (továbbiakban: DCC) részleteit, mint például helyszín, dátum, program, lassan és megfontoltan csepegtették az érintettek fülébe. Május 12-én, szerdán, az indulás előtti napon, már csak az utolsó cseppek hiányoztak: Vajon hány órakor indul a repülőnk holnap? Hánykor és hol találkozunk, hogy felmenjünk Jakartába a reptérre?
Annyit tudtam, hogy autóval visznek majd minket Jakartába, mint ahogy annak idején az Orientasi után is az Unpad külön autójával és sofőrjével szállítottak minket Bandungba. Valószínű volt, hogy ehhez az Unpad Dipati Ukur-on található kampuszán találkozunk. De hogy hány órakor, azt csak akkor tudtam meg, amikor 12-én délelőtt írtam egy sms-t Budinak, és megérdeklődtem ezeket a nem elhanyagolható részleteket. Hamarosan jött a válasz, hogy hajnali 6 órakor találkozunk a kampusz főbejáratánál. A repülő délelőtt 10 órakor indul. Vagy ezt már csak a kocsiban tudtam meg másnap? Mindegy. A legközelebbi fontos időpont megvolt! Ezt az infót megosztottam a suliban Robbal is, aki szintén sötétben tapogatódzott.

Habár iskola után lementem a Buah Batu-ra, az indulás előtti délután már nem volt hatékony projekt-ügyben, mert az STSI-s diákok a DCC-n előadandó kis műsorukat próbálták. A záróünnepség kiemelt programja volt, hogy minden egyetem diákjai készüljenek egy performance-szal vagy bemutatóval arról, hogy mi mindent tanultak az elmúlt (majdnem) egy év alatt. Budi is lelkesen mondta nekünk, hogy álljunk össze, és csináljunk valami műsort, de mi nem voltunk túl motiváltak. A zenét vagy táncot tanuló STSI-sek ill. minden más művészeti iskolás darmasiswa könnyebb helyzetben volt. Ők értelem szerűen zenélnek és táncolnak majd. De mi hogyan prezentálhatnánk a nyelvtudást, amit magunkra szedtünk? Adjunk elő egy színdarabot? Vagyis inkább csak jelenetet? Nem volt ötletem, és őszintén szólva kedvem sem gondolkozni a dolgon. Végül annyit beszéltünk meg Robbal, hogy Gabriel betanít nekünk egy-két pencak silat mozdulatot, és amíg ő elöl brillíroz, addig mi a háttérben bénázunk, mint háttértáncosok. Ez alatt értsd: Nana, Chichi, Rob és én, mert Elisa nem jött velünk Samarindába. Ő európai szülők gyermekeként Malajziában született, annak is az észak-kalimantani részén, így neki nem volt túl izgalmas a borneói kirándulás. De lehet, hogy egyszerűen csak megsejtette vagy megálmodta, milyen kínszenvedések várnak ránk, és idejekorán lemondta a részvételt? Ki tudja? A műsorunk szervezése a továbbiakban kimerült abban, hogy megegyeztünk, hogy mindenki elhozza a tavaszi KKL-en kapott egyenpólóját és hozzá egy fekete vagy piros nadrágot, hogy jól mutassunk a színpadon. Gaby pencak silat-ruhája teljesen fekete, így a vörös-fekete kombináció jó lesz a háttérbe. Ennyi. A mozdulatok gyakorlására majd találunk időt Samarindában. Nem törtük össze magunkat. Az STSI-sek aktívabbak és lelkesebbek voltak, habár főleg Tünde és Hajidah unszolására. Ennek későbbi részleteit és a bonyodalmakat Tünde tudná részletesen elmesélni, mert én azóta sem nagyon értem, hogy végül miért nem szerepelt a fél banda, és nekem miért kellett beugranom az utolsó pillanatban tanárnőt alakítani. Persze nem bántam, mert a mi Unpad-os műsorunk végül egyáltalán nem jött létre, csak Gaby tartott egy nagy sikerű silat-bemutatót, de az STSI-s viszályoknak köszönhetően én végül méltón zártam Darmassiwa-évemet. Ha már végigszenvedtem az Orientasi-t is, úgy volt teljes a dolog, hogy a záró rendezvényen a hangosító pult mellett megbújva beszélek indonézül egy mikrofonba, mint az STSI-s darmasiswák szigorú, de jóságos tanárnője. És ez az aktus egyben szimbolizálta azt is, hogy Tünde révén, Unpad-os voltom ellenére, darmasiswa-évem mennyire összefonódott az STSI-vel.

De kicsit előreszaladtam az időben. Hol vannak még a záró-performance-ok? A tortúra még el sem kezdődött! Azon a szerda délutánon gyanútlanul lelkesedtünk a másnapi utazásra gondolva. Megvártam, amíg Tündéék befejezik a próbát, majd átmentünk a Griya-ba és a Borma-ba, hogy Tünde vegyen magának egy batik blúzt. Az ugyanis kikötés volt, hogy a záróprogram megnyitóján batikot kell viselnünk. Nekem volt egy fekete alapon fehér mintás batik blúzom, amelyet novemberben kaptam a születésnapomra az Unpad-os International Da y szervezőitől. Tündének azonban nem volt batikból készült ruhája, és az a darab, amit Yuni kölcsön tudott volna adni neki, úgy állt rajta, mint tehénen a gatya. A Griyában voltak szép blúzok és ruhák, de méregdrágán. Végül a Bormában vett egy olyan ruhácskát, amely a vállát teljesen szabadon hagyta, de zöld és barna színei miatt pont ment hozzá egy Tünde ruhatárában már jelen lévő barna boleró. Ezzel teljessé vált az úti felszerelésünk. Ezután hazamentem, hogy bepakoljak és készülődjek a másnapi utazásra és hajnali kelésre. Tündével búcsút vettünk egymástól, hiszen ő az "STSI Tours" szervezésében jut majd el Samarindába.

- Borneón találkozunk! - intett búcsút.

- Igen! Borneón találkozunk! - ismételtem az ígéretes mondatot.

Csak akkor még nem tudtam, mit is ígér valójában ...

(10-05-12)

Kalimantan ígérete

2010-06-19T08:00:00.019+07:00

Ez is, mint eddig minden, amit az indonézek szerveztek nekünk, legyen az Darmasiswa Orientáció, egy egyetemi kar születésnapi ünnepsége vagy osztálykirándulás, elcsepegtetett információk összevisszaságaként kezdődött. Ez a legújabb program szó szerint pletykaként kóválygott Indonézia szerte a darmasiswák között, hogy aztán a részletek a legutolsó pillanatban derüljenek ki. Először csak annyit tudtunk, hogy valamikor tavasszal vagy nyár elején lesz egy Darmasiswa Záróünnepség, ahol az összes ösztöndíjas részvételével értékelik az évet, megejtik az elmaradhatatlan záróceremóniát és a végén tutira lesz egy nagy "Photo Session". Talán áprilisban kaptuk, vagyis kapta valaki és adta tovább az infót, hogy a Closing Ceremony májusban lesz, nagyjából a hónap közepén. Aztán felütötte fejét az a pletyka, hogy a helyszín Kalimantan! Borneó szigete! Ez a hír azt hiszem Anettől jött, Lombokról, de aztán Közép-Jáváról, Gittától és Riától is ezt hallottuk vissza. Rohantunk az Unpad és az STSI illetékeseihez, hogy meg tudják-e erősíteni a hírt, de csak bizonytalan mosolyok és egy nagy "talán" volt a válasz.

Izgalmunk érthető volt. Azt már tudtuk, hogy az indonézek semmit nem hagynak csak úgy lógni a levegőben lezáratlanul, főleg ha annak idején augusztusban Jakartában olyan nagy feneket kerítettek a megnyitásának. Korábbi évek darmasiswáitól is azt hallottuk, hogy májusban általában szerveznek egy Darmasiswa Closing Ceremony-t, amely az Orientasi-hoz hasonlóan több napos és valamelyik résztvevő egyetem szervezi Indonézia valamelyik városában. Már a kezdetektől fogva reméltük, hogy ez a város nem Jakarta, Mataram, Denpasar, Yogya vagy, ne adj Isten, Bandung lesz, hanem egy olyan hely, ahol még nem jártunk. A Darmasiswa Closing Ceremony-ra (továbbiakban: DCC) való meghívás ugyanis azt jelentette, hogy az indonéz állam fizeti az oda- és visszautunkat, illetve a szállást, ezzel lehetőséget nyújtva még egy utolsó nagyobb utazásra, mielőtt hazamegyünk. Saját erőből ezt már nem tudtuk volna finanszírozni, így nagyon szurkoltunk, hogy izgalmas helyszínt válasszanak. Amikor elindult a pletyka, hogy valószínűleg Kelet-Kalimantan Samarinda nevű városa fog otthont adni az eseménynek, már vettem is elő a Lonely Planet-et, hogy elkezdjem tervezni a DCC-vel egybekötött utolsó nagy túránkat.

Lépésről-lépésre, lassan, de biztosan, ahogy azt már megszoktuk Indonéziában, kiderültek a részletek. Az Unpad, mint általában, most is jobban informált volt, mint az STSI. Május elején Pak Budi átadta nekem a DCC-re szóló meghívót a négy nap órára lebontott programjának formájában. Eszerint a DCC időpontja 2010. május 13-16. és a helyszín: SAMARINDA, Kelet-Kalimantan! Nagyon örültünk a szerencsénknek, hogy egy teljesen új hely, sőt, egy teljesen új sziget lesz az úticélunk. A Lonely Planet szerint ott van Délkelet-Ázsia legnagyobb mecsete, a Pampang nevű dayak falu, nem messze északra az orángutánokkal teli Kutai Nemzeti Park, és nem utolsó sorban az Egyenlítő! Engem ez utóbbi hozott lázba a leginkább. Már láttam magam, ahogy boldogságtól sugárzó arccal közlöm a kamerának, hogy "Épp itt állok az Egyenlítőn, jobb lábammal az északi, ballal pedig a déli féltekén (vagy fordítva ...)", miközben a lányok elnéző fejcsóválással adják meg magukat a sorsnak, és csoportképbe rendeződnek az Egyenlítő-fotó kedvéért. Azt terveztem, hogy Samarindában majd motort bérlünk, mögöttem Anett, Tünde mögött a sátor (vagy fordítva) és miközben az orángutánok felé igyekszünk, szárazföldön lépjük majd át az Egyenlítőt. Ugye, hogy nincs ennél izgalmasabb dolog? Talán csak az, ha hajóval teszed ugyanezt, vagy áthaladsz a Nemzetközi Dátumválasztó vonalon, lehetőleg nyugatról keletre, és hirtelen visszakerülsz egy nappal az időben. Ez utóbbi azóta szerepel a terveim között, mióta láttam a BBC "80 nap alatt a Föld körül Michael Palin-nel" című sorozatát. Amikor gyerekkoromban Verne könyvét olvastam, akkor még nem fogtam fel a dolog őrületes izgalmát! Az időutazás egyetlen bizonyított földi formája! Muszáj, hogy én is megcsináljam! De ez egy későbbi projekt, Samarinda és a DCC még csak a "jobb lábam itt, bal lábam ott"-feelinget ígérték. Mindennek persze az volt a feltétele, hogy a program vége után közvetlenül még ne jöjjünk haza, hanem pár nappal meghosszabbítsuk a kalimantani tartózkodást.
Hármasban terveztük a dolgot, Anett, Tünde és én. Külön-külön kellett intézkednünk, mert a repülőjegy megvételét mindenkinek a saját egyeteme intézte. Május 5-én, mielőtt Adéval felfedeztük volna a Ciwalk mögötti putrit és az egykori szabadtéri strandot, bementünk az Unpad-ra, ahol Pak Budi felhívta Jakartát, és megkérdezte, hogy lehet-e későbbre kérni a visszaútra szóló repülőjegyet. Szerencsére lehetett, hiszen Jakartának mindegy volt, hogy mikor utazunk vissza, ígyis-úgyis ki kellett fizetnie a retúr jegyet. Magát az ügyletet már Budi bonyolította egy utazási irodán keresztül, így neki adtam le a rendelést. Az én nevemre ne május 16-ra, hanem május 19-re vagy 20-ra foglaljon repjegyet. Így tett Anett és Tünde is. Természetesen az akció sokkal több lépésből állt, kérdezgetésből, kérlelésből, utánajárásból, hogy megszerezzék az információt és úgy intézzék el a dolgokat, ahogy mi szeretnénk, mármint Budi, Paib (Tünde Budi-ja az STSI-n) és a lomboki egyetem illetékese. De végül minden rendben ment, és május 13-tól 19-ig miénk volt Borneó!

Csak a miénk, gondoltuk mi naívan, és én kéjesen tervezgettem, hogy motorozás, orángután meg Egyenlítő. Részletekbe menő útitervet nem lehetett készíteni, mert nem ismertük a helyi viszonyokat, Borneó a google maps-en is egy nagy fehér folt, és egyébként is a spontaneitás a kalandos utazás záloga, de tagadhatatlan, hogy mire eljött az indulás ideje, én már menthetetlenül beleéltem magam a fentiekbe.
Hogy aztán ezekből semmi nem valósult meg, azon remélem már ti sem csodálkoztok. Persze így is jól sikerült az út, kalandunk az volt, nem is egy, és a lehető leglehetetlenebb szituációkba keveredtünk, csak éppen nem motoron, nem az Egyenlítőnél és nem orángutánoktól övezve.
De hát mit várunk egy országtól, ahol "semmi sem biztos, de minden lehetséges ... "

(10-05-12)

A Curug Dago iskolaidőben

2010-06-06T10:45:00.056+07:00

Ezen a csodás keddi napon még szerencse, hogy vettem a fáradtságot, hogy bemenjek a suliba (mert ugyebár nem mindig volt hozzá lelkierőm, hogy felkeljek reggel ... :), mert ma volt a napja, hogy Ibu Yetti, korábbi ígéretéhez híven, elvitt minket a Curug Dago-hoz. A Dago Bandung egyik északi városrészének elnevezése, a "curug" pedig, szundanéz nyelven, vízesést jelent.

A Pusat Bahasa előtt felszálltunk egy angkotra, amely elvitt minket a Dago terminálig, a domb tetejére. Onnan kicsit továbbsétálva meredeken lefelé kanyarodott az út, és miután leereszkedtünk, rögtön balra kellett fordulni egy betonfal mellett. Itt keskeny ösvény vezetett a veteményeskertek mentén be az erdőbe. Hamarosan feltűnt a zúgókkal tarkított folyó is, a Cikapundung. Szegényke a városba érve már csak egy szeméttel megtömött hosszú, barna színű pocsolyának néz ki, de itt még tisztességes hegyi folyócska benyomását kelti. Nem kellett sokat sétálnunk, hogy elérjünk egy kis parkig, ahol padok és az elmaradhatatlan warung várja a kirándulókat. A folyó felett egy kis kőhíd ível át, és onnan letekintve láthatjuk a Curug Dago tetejét. Jópofa ez a vízesés, mert a közepesen széles folyócska itt egy nagy fekete sziklához ér el, amelynek közepén mély vájatot képzett a víz, és abban, mint egy fél-cső alakú csúszdában, tengelye körül megfordulva zúdul le a vízsugár. A nagy sziklán ki lehet menni teljesen a vízesés széléig. Innen már látszott, hogy a curug alatt egy kis házikó áll. Oda lejutni azonban nem veszélytelen vállalkozás, főleg esős évszak idején, amikor a meredek és egyenetlen lépcső csúszóssá válik az esővíztől. Mindenki görcsösen kapaszkodott a már csak szórványosan megmaradt korlátba, óvatosan, egyesével véve a lépcsőfokokat. Iva, mint igazi gentleman, Ibu Yetti kezét fogta végig, nehogy a tanárnő lecsússzon a síkos fokokon. Leérve már látszott a folyó vízesés utáni nyugodtabb szakasza.

Sajnos itt is találkoztunk az Indonéziában általánosan megtalálható jelenséggel, a rengeteg szeméttel. Már írtam arról, hogyan esik ki az emberek kezéből a szemét mindenfelé, elcsúfítva utcát, csatornát, parkot és folyót. A folyó különösen veszélyeztetett terület, mert előszeretettel dobálják bele a szemetet, mintha az attól eltűnne a föld színéről. Persze érthető a dolog. Meg akarnak szabadulni a cucctól, és ha a folyó 10 méterrel arrébb sodorja a tömött nejlonzacskót vagy a műanyagflakont, akkor az olyan, mintha már nem náluk, nem az ő házuk táján lenne. Sokkal messzebb nem tudja sodorni, mert hamar fennakad egy másik zacskóban, autógumiban vagy hűtőszekrényben. A hegyekben más a helyzet. Ott még elég erős a sodrás, és a szemét az olyan helyeken gyűlik össze, mint például egy vízesés alatt képződött kis átfolyó-tó. Sajnos a Curug Dago sem kivétel. A szeptemberben Lombokra tett utazásunk során Tünde fogalmazta meg legjobban a probléma forrását. A mindenfelé eldobált szemétnek csak az lehet a magyarázata, hogy az indonézek a szemetet nem tekintik olyan nemkívánatos dolognak, mint mi. Az ő szemükben a folyó, strand vagy park nem csúful el végérvényesen még akkor sem, ha mindenfelé műanyag flakonok és chips-es zacskók hevernek. Minden bizonnyal más az itteniek szemét-fogalma. Számukra a szemét nem szemét. Ha a beach homokjában bokáig gázolsz a nejlonzacskóban, az nekik valószínűleg olyan, mintha az őszi avarban lépdelnének. Kekszes zacsi vagy falevél? Egyre megy.

A vízesés alatt a sok szeméten kívül láttunk még egy búvártehenet, amely valószínűleg csak egy fehér alapon fekete foltos kő, de határozottan azt a benyomást kelti, hogy egy tehén háta lóg ki a vízből. Turista lehet, mert Indonéziában a barna vagy fehér színű tehenek az elterjedtek, klasszikus foltosat még nem láttam.
A vízesés alatt valójában két házikó áll, mindkettő egy-egy földbe ágyazott nagy kőnek ad otthont. Az egyikbe Chulalongkorn thaiföldi király vésette be a monogramját 1896-os látogatásának emlékére, a másik kövön pedig fia, Prajadhipok, monogramja látható, aki 1929-ben követte apját a Curug Dago felkeresésében. Az emlékházakon egy-egy tábla hirdeti a jeles eseményeket indonéz, thai és angol nyelven. A házikók mellől fel lehet tekinteni a Curug Dago-ra, amely kb. 10 méter magasról zúdul le a nagy szikla vájatán keresztül, éktelen robajjal és erővel, mindent vízpermettel borítva be a környezetében. Mi is hamar vizesek lettünk, de ez nem gátolta meg a bandát az alapos fotózkodásban. Ezután visszamásztunk a pihenőparkba, és néhányan lementünk a nagy sziklára a vízesés szélére. Hát, onnan azért egy kicsit ijesztő volt látni a víz erejét, ahogy a vájat szűk csatornájában nagy lendülettel megfordul a tengelye körül, és lezúdul a mélybe.
A kis parkban felhúztak egy canopy-pályát is (drótkötélen, beülőben lehet csúszkálni egyik magaslestől a másikig), de épp nem működött, így csak a kilátás miatt másztunk fel az egyik faszerkezetű kiindulóhelyre.

Elindulva visszafelé átmentünk a hídon, és láttunk egy hatalmas pókhálót, amelyen arányosan hatalmas fekete alapon sárga pöttyös pók csücsült. Itt aztán vannak rovarméretek! Felmásztunk egy dombon a kis házak között és végül visszajutottunk arra a nagy aszfaltútra, amelyről idefele jövet lekanyarodtunk a curug felé. Csak egy sokkal távolabbi pontján lyukadtunk ki, így hosszabban kellett visszasétálnunk az angkot-terminálig. Ez alapvetően nem lett volna baj, ha nem tűz a nap és az út utolsó szakasza nem merőleges felfelé. :)

http://picasaweb.google.com/tartaruge/ACurugDagoIskolaidoben

(10-05-11)

A Copeland-koncert

2010-06-06T10:35:00.029+07:00

A Project miatt ismerkedtünk meg Budival, a Peterpan nevű, Indonézia szerte híres pop-együttes menedzserével. Amikor először felhívtam egy szombati napon, éppen Bandungban volt és nagyon kedvesen meghívott minket aznap estére Lembangba. Angolul beszéltünk, és én tudvalevőleg utálok telefonon beszélgetni angolul bárkivel is, mert ha nem látom az illető száját és gesztusait, az nagy mértékben csökkenti a megértési rátámat. Annyit vettem ki a szavaiból, hogy este Lembangban, az "Eldorado" nevű helyen lesz egy rendezvénye, ahol szívesen lát minket. 6 körül érkezzünk és a nevemre letesz két VIP -jegyet a bejáratnál.

"Okay, thank you Pak, I ask my collegue" - válaszoltam, és azt akartam neki mondani, hogy később még felhívom vagy írok sms-t, hogy tudunk-e menni, de a "later I'll call you" helyett egy laza "later I'll kill you" jött ki a számon. Tünde majd megpusztult a röhögéstől mellettem, és nekem is erőt kellett venni magamon, hogy a beszélgetés végéig ne vihogjam el magam. De Pak Budi nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni a nyelvbotlást, lehet, hogy ő is csak akkor röhögött, miután letettük a telefont.

Természetesen beütemeztük a programot estére, hisz ki tudja milyen hasznos kontaktokat szedhetünk össze egy ilyen rendezvényen ... amelyről igazából nem tudtuk, hogy micsoda. Úgy képzeltük, hogy a helyi művész- és menedzser-világ sok prominens személyisége lesz ott, ezért nekünk is jelen kell lennünk.

5 óra körül elindultunk a kostból Tornádóval Lembang felé. A Ledeng angkot-terminálig a szokásos embertelen dugóban próbáltunk araszolva haladni előre. Itt történt meg, hogy egy autó ráhajtott a bal kislábujjam szélére. Szerencsére nem okozott komolyabb sérülést, de Tünde azért ütött kettőt a vezető ablakára, hogy vigyázzon már a sofőrje kislábujjára! A dugó után újabb finomság következett. Egy kiadós eső. Volt ugyan esőkabátunk, de az nem ér sokat a bandungi zuhék ellen. Csurom vizesen érkeztünk meg. Az Eldorado-t könnyen megtaláltuk, mert az út jobb oldalán hatalmas tábla jelezte a bejáratot.

Befordulva egy másik hatalmas tábla hirdette az aznap esti programot:

Copeland - The Farewell Tour

Az elmúlt hetekben Bandung-szerte sok helyen láttam a koncert hirdetését, bár a Copeland együttesről még soha nem hallottam. Hogy itt is ugyanazt a plakátot láttuk, gyanússá tette, hogy Pak Budi rendezvénye nem egy celeb-fogadás, hanem egy nagyszabású koncert. A kis bambuszbódéban átvettük a nevemre szóló két VIP-jegyet, majd leparkoltunk, és elindultunk a VIP-bejárat felé. Bejutva az épületbe, egy homályos előtérbe értünk, ahol egy szendvics- és üdítőpulton kívül még néhány stand állt, amelyek a rendezvény szponzorát és annak termékeit reklámozták, mindegyik mellett 1-2 LA-egyenruhában virító hostess-lánykával. Mivel az LA Lights cigi volt a fő szponzor. Ennek örömére egy asztalnál minden VIP-jegyhez egy doboz LA-cigit adtak, speciális Copeland-es papírtokban. Én begyűjtöttem a magamét és Tündéét is, mert az ingyen-cigi mindig örömteli esemény az ember életében.

Küldtem egy sms-t Pak Budinak, hogy itt vagyunk a bejáratnál, és ezután vártunk. Mivel azt hittük, hogy valamiféle fogadásra jövünk, én hoztam magammal egy fekete ruhát, amelyet végül Tünde vett fel, hogy ne kelljen a vizes ruháiban töltenie az estét. Az én nedvességi fokom még elviselhető volt. A kapun folyamatosan áramlott be a tömeg, és lassan világossá vált, hogy a szimpla és a VIP-bejárat is ugyanabba az előtérbe vezet. Itt gyülekezett a közönség. A keskeny terem egyik oldalán hatalmas szürke ajtó volt, mint később kiderült, ez vezetett a koncertterembe. Egy idő után befutott Budi is. Bemutatkoztunk, nagyon megköszöntük a meghívást, és kicsit elbeszélgettünk. Megtudtuk, hogy a Copeland egy amerikai együttes, akik Indonéziában nagyon híresek, nagy a rajongótáboruk, és a mai különleges esemény, mert ez a legelső és egyben legutolsó koncertjük Indonéziában, lévén a Farewell Tour része. Budinak mennie kellett szervezkedni, de még megmutatta, hogy hol tudunk felmenni a karzatra, ahol a VIP-vendégeknek fenntartott ülőhelyek vannak. Elköszöntünk hát, megpróbáltunk kaját szerezni, de a 30ezres árat borsosnak találtuk egy hotdogért, és aztán felmentünk a karzatra.

Alattunk tornateremnyi csarnok helyezkedett el, velünk szemben pedig egy színpad. Még mindkettő üresen.

"A szervezők a kellő pillanatra várnak, amikor kívül már elég sok közönség összegyűlt, és akkor kinyitják majd az ajtókat, hogy az őrjöngő tömeg berohanhasson a küzdőtérre!" - mesélte nekünk Budi lelkesen és csillogó szemekkel, hogy így milyen hatásos lesz az ajtónyitás és beengedés. Az ötlet jónak tűnt, csak nem értettem, hogy minek a nagy felhajtás, ha a berohanás pillanatában még világos a terem, üres a színpad és csak a VIP-karzaton fagyoskodó két bule lesz szemtanúja a világraszóló pillanatnak. Mert a VIP-eknek persze légkondi jár, ami vizes ruhában nem egy leányálom. Hamar le is másztunk a karzatról, és az épület mögötti szűk, nyitott, a WC-khez vezető kis folyosón várakoztunk, ahol jóval melegebb volt. Így majdnem lemaradtunk a berohanásról, ami egyébként elég vérszegényre sikeredett. Azt hittem, hogy rögtön utána kezdődik is a koncert, kihasználva a közönség berohanástól felajzott hangulatát, de nem. Még vártunk.

És vártunk.

A küzdőtéren csendesen álldogált a tömeg, néha hallattak egy két sóhajt és nyikkantást, de amúgy elég döglött volt a hangulat. Ezen egy projectorral vetített spot volt hivatott segíteni, amely folyamatosan hirdette, hogy a Copeland az LA Lights és a Nadapromotama Production jóvoltából jött el Indonéziába. Egyszer kicsit jobban megbolydult a tömeg, amikor a monitoron az együttes megérkezését láthatták. Akkor örültek egy kicsit.

Végül, végtelennek tűnő várakozás után elindult a visszaszámlálás, a "first and last time in Indonesia" feliratok villódzása, majd adrenalin-fokozó zene kíséretében a kivetítőn olvashattuk az együttes "búcsúlevelét" rajongóihoz. Ezután jött a kérdés (többször is!):

ARE

YOU

READY

INDONESIA

... és a színpadon felgyúltak a reflektorok, megvilágítva a várva várt attrakciót. A Copeland játszani kezdett. Először egy csak keveset sejtető, hálószerű függöny mögött, miközben a kurjongató és tapsoló tömeg csak a kivetítőn láthatta kedvenceit, majd egy (valószínűleg hosszas mérlegelés után) kiválasztott pillanatban leomlott a szúnyogháló, és a Copeland ott állt teljes életnagyságban a színpadon! Mi addigra teljesen megfagytunk, éhenhaltunk, és kínunkban már csak röhögni tudtunk. Este 6-ra értünk a helyszínre, és a koncert 9 körül kezdődött. Egyetlen reményünk az volt, hogy ha végre színre lép a banda, nem tudunk majd ellenállni a lent táncoló tömeg csábításának és mi is lemegyünk bulizni. Egyébként is, ki hallott már olyat, hogy egy pop-koncertet ülve-vesztegelve hallgat végig az ember! Nem kis vonzóerőt jelentett a tömeg által kibocsátott hőmennyiség sem, amely a karzatig nem ért fel, de lent biztos kifejtette áldásos hatását. Alig vártam, hogy felmelegítsem elgémberedett lábujjaimat.
Az tény, hogy a koncertkezdés kellőképpen hatásvadászra sikeredett és ezen hatást el is érte. Még én is izgultam, és alig vártam, hogy meglássam őket és elkezdődjön a buli!

Kilátás a VIP-páholyból

De gyerekek! Senki ne sajnálja, hogy a Copeland visszavonul! Én nem értek a zenei stílusokhoz, de állítólag ún. indie rock zenét játszanak. Nem tudom, hol volt benne a rock, inkább líraian melankólikusnak, vagy melankólikusan lírainak mondanám, kinek hogy tetszik, de az biztos, hogy rémesen unalmas volt. Nem volt itt táncoló, őrjöngő, pogózó tömeg! Szerintem szép lassan a közönség is szomorú melankóliába dermedt, és hogy hőveszteségüket pótolják, a terem felsőbb rétegeiből szívták el a már ott is csak nyomokban felfedezhető meleg levegőt. Életem egyik legunalmasabb koncertje volt. Nem tudom szépíteni. Színtiszta unalom. Az unalom esszenciája. Sőt! Maga az unalom. Csak azt nem értem, hogy tudtak ilyen zenével ilyen híresek lenni!

Tünde sms-ben telefonos segítséget kért Dávidtól, aki zenész, hátha ő ismeri a Copeland-et, lehet, hogy tényleg híresek és nagy arcok, csak mi vagyunk ilyen zenei analfabéták. De Dávid sem tudott bővebb információval szolgálni. Tünde aztán kimondta a diagnózist. A Copeland egyike a Dávid által "fejhangon búsuló fiúzenekar"-nak nevezett formációknak. Na jó, énekelni és zenélni tudtak, de egyetlen gyors számuk sem volt, lassú szerelmes dalaikat (mert tuti, hogy mindegyik a szerelemről szólt) gyertyák és öngyújtók helyett a mobiltelefonok kijelzőinek imbolygó fehér fényei kísérték, ahogy a közönség (unalmában?) lelkesen fotózta a bandát. A teremben nem lehetett dohányozni, mint ahogy az otthoni koncertek megszokott attribútumai, a műanyag söröskorsók is hiányoztak a fiatalok kezéből.

A közönség valószínűleg élvezte a dolgot, mert nem egy ráadásszám következett a végén. Mi az utolsó előtt idejekorán leléptünk, elbúcsúztunk Buditól, és így egész gyorsan kijutottunk a motorokkal és autókkal dugig tömött parkolóból.

(10-05-08)

Tanárok, diákok, témák - a Pusat Bahasa a második félévben

2010-06-06T10:25:00.012+07:00

A Pusat Bahasa-ban a második félévben is maradt a "minden nap más tanár tart órát"- rendszer:

Hari Senin (Hétfő):
Menyimak Wacana Umum (Mindennapi Témák)
Bapak Muhammad Adji
Hari Selasa (Kedd):
Bercerita (Beszélgetés)
Ibu Yetti
Hari Rabu (Szerda):
Kosakata Tentang Lingkungan Sekitar (Környezetünk szókincse)
Bapak Wahya
Hari Kamis (Csütörtök):
Kalimat Sederhana (Mindennapi mondatok)
Ibu Wagiati
Hari Jumat (Péntek):
Bentuk Kata Sederhana (Mindennapi Szavak Formája)
Bapak Agus

A hétfők majd mindig énekléssel teltek, illetve Pak Adji néha megpróbált nekünk filmet vetíteni. Ez kevéssé volt sikeres. Amikor a laptopján próbáltuk megnézni a "Laskar Pelangi"-t nem értettünk semmit a szövegből, mert nem lehetett elég hangosra állítani a gép hangszóróit. Egy másik alkalommal rövidfilmeket mutatott, amelyek Indonézia különböző területein élő gyerekek életét mutatják be, és alapvetően egész érdekes lett volna, ha a DVD-lejátszó és a TV nem csak a képet, de a hangot is lejátszotta volna. Mindenesetre megtudtam, hogy nem csak Ausztráliában, de Irian-on (Pápua szigetének Indonéziához tartozó része) is él kenguru! Csak kisebb testű, mint ausztrál rokona.
Ibu Yetti óráit szerettem, mert az olvasmányok ugyan elég primitívek voltak, de utána mindig jó beszélgetés alakult ki mezőgazdaságról, vallásról, szokásokról. A legemlékezetesebb az volt, amikor szinte szakértőnek éreztem magam, miközben ékes indonéz nyelven elmagyaráztam az Ibunak, hogyan szoktunk a szőlőből minden ősszel bort csinálni Apuval a Balatonnál! :) És azt se felejtem el soha, hogy jó pár perc telt el, mire rájöttem, hogy a haszonállatok táblára felírt listáját miért érzem hiányosnak: a csirke, kacsa, marha, birka és kecske között hiába kerestem a disznót! :)
A szerdai órákat is szerettem, mert szépen tematikusan végigmentünk a környezetünkben található dolgokon, és féléves indonéziai tartózkodás után hivatalosan is megtudtam, hogy mondják indonézül az olyan alapszavakat, mint: asztal, szék, tábla, kréta, háztető, kerítés, stb. A témák ismerősek voltak az első félévből (iskola, egyetem, könyvtár, hobbi, háziállatok, város, falu, kert, buszterminál, vasútállomás). Gyakorlatilag ismétlésnek minősült ez az óra, de éppen ezért hatékony is volt, mert rendszerezte a szavakat és elmélyítette az ismeretüket. Az olvasmány után Bapak Wahya mindig végigkérdezett minket, hogy milyen a tömegközlekedési rendszer, az iskolarendszer, a könyvkiadás, a könyvtárak, stb. a saját országunkban. Ha csupa európai ül az osztályteremben, biztos mindenki kipurcan az unalomtól, de a sokféle nemzetiség miatt egész érdekes volt az óráknak ez a része. Nem azt mondom, hogy eget verő különbségek lennének, de mindig lehetett valami érdekes és új infót hallani Zimbabwe, Madagaszkár vagy Pápua Új-Guinea életéről. Ezen kívül ezek a témák kihívást is jelentettek, hogy érthetően és választékosan magyarázzam el a magyar és európai viszonyokat.
Ibu Wagiatival mondattant tanultunk. Ez nem volt nagy kihívás, mert az indonéz mondatok felépítése és szórendje nem túl bonyolult. Az Ibut néha helyettesítő másik Ibu ugyan sokszor mélyebben belemászott a doktoriját érintő témába, mi szerint az alanyon, állítmányon és tárgyon túli mondatrészek mely esetben (hely-, idő-, mód-, eszköz- vagy társ)határozók és mely esetben nevezzük nyelvtanilag bővítménynek, de mindez legalább érdekessé és kihívássá tette az órákat.
Pénteken az indonéz szavak rejtelmeibe avatott be minket Pak Agus. Képzők, ragok, elő-és utótagok, affix-ek, suffix-ek és circumfix-ek röpködtek a levegőben. Ez is jó volt, mert rendet tett a sok szóvariáció között. Mert nem mindegy, hogy naik, menaikkan vagy menaiki, hogy pinjam, meminjamkan vagy meminjami, hogy cemburu vagy kecemburuan, és így tovább ... A forgatókönyv mindig ugyanaz volt: elmagyarázta, hogy az adott képző vagy rag milyen jelentést kölcsönöz a szavaknak, majd a könyvben felsorolt szavakkal példamondatot kellett írnia mindegyikünknek. Szavanként haladtunk, mindenki kivonult a táblához, felírta a mondatát, majd sorra ellenőriztük. Nem volt túl fantáziadús feladat, de mégis hasznos volt, mert tényleg tisztázta a szóalakok közötti jelentésbeli eltérést. Legalábbis számomra. :)

http://picasaweb.google.com/tartaruge/PusatBahasaSemesterII#

(10-05-07)

TravEx - A tetőterasz

2010-06-06T10:20:00.001+07:00

Travel Express / Feeling

A TETŐTERASZ NAPLEMENTEKOR

Leírás: A tetőterasz

(10-05-05)

A tetőterasz

2010-06-06T10:15:00.046+07:00

Valamikor márciusban történt, hogy a kost tetején találtam egy TETŐTERASZ-t.

Csak egy falatnyit, de határozottan tetőterasz volt. Tudom, vicces, hogy fél évig nem tudtam róla. Meséltem már a kost felépítéséről? Két szintes épület, amelynek a földszintjén és az emeletén is 4-4 szoba van. Én a földszinten lakom, és csak ritkán megyek fel az emeletre. Jobbára akkor, ha oda menekítem az eső elől a ház mögött száradó ruháimat. Fent négy lány lakik, Felis, Iim, Endang és Della. Nem mintha rosszban lennék velük, de a beszédtémáink az első 1-2 hónap alatt kimerültek. Sosem megyek fel hozzájuk csak azért, hogy dumcsizzunk. Mellesleg pont ezt szeretem a kostban, hogy nyugi van és egyedül lehetek. Az alsó szinten rajtam kívül Jehan és Novi lakik, de ők sem zavarnak sok vizet. Jehan jobbára elvan a szobájában, tanul és zenét hallgat, Novi pedig a felső szekcióval lóg, általában a felső szinten. Béke és nyugalom szigete a szobám és környéke. Habár a fenti, utcára néző szobák kicsit nagyobbak, és egy nagy terasz is nyílik a közös helyiségből, áldom az eget, hogy annak idején ezt a lenti első szobát választottam. Megőrülnék, ha a fenti hangyabolyban kellene laknom. A szobám világos, jól szellőzik és nem csak a szoba, hanem az egész előtér az enyém. Reggelente kiülhetek az előtér kanapéjára reggelizni és kávézni, a hűtőszekrényt csak én használom, és fürdő-ügyben sem zavarjuk egymást Novival. Szintenként 2-2 fürdőszoba van, amelyeken mi értelemszerűen fiúk-lányok elosztásban osztozunk. Csupán egy-két alkalomra emlékszem a hosszú hónapok alatt, amikor be akartam menni a fürdőbe és foglalt volt. Aztán valamikor tavasszal Novi elköltözött, és a kost alsó szintje teljesen olyanná vált, mint egy nagy lakás. Csak nekem.

De visszatérve a tetőteraszra, úgy történt az eset, hogy valamikor márciusban felmentem az emeletre. Vagy kiteregetni a ruháimat, vagy leszedni őket, már nem tudom, de a lényeg, hogy valamilyen oknál fogva végre rendesen körbenéztem. A felső szint elrendezése ugyanolyan, mint az alsóé. A hátsó traktusban kap helyet jobbra a két fürdőszoba, és előtte húzódnak a tető alatt a szárítókötelek. A nagy összevisszaságban feldobált ruhák alatt egy állványon edények száradnak. Figyelmes lettem egy fém wokra, lábasokra és fakanalakra. Ha itt ilyen edények vannak, akkor ezek a csajok valahol főzni is szoktak. És valóban, tovább pásztázva, a seprű-felmosórongy-vödör szekció után megláttam a földön egy gázfőzőt. Később rákérdeztem Ibu Iis-nél, és kiderült, hogy működik, de nem gázzal, hanem olajjal. És épp kifogyott. Gyanús volt nekem a dolog, később sem mertem kipróbálni.

De a lényeg ezután következett. Az üvegajtó melletti falon egy létra állt. Eddig is tudtam, hogy ott van, csak valahogy nem kapcsolta össze az agyam, hogy ha valahol van egy létra, az sok esetben vezet valahová. Ezen a napon azonban kíváncsi hangulatban voltam, hát felnéztem. És ez a létra valóban vezetett valahová. A szabadba. Azzal a lendülettel felmásztam, és kijutottam a TETŐTERASZ-ra! Ott csak három, az indonéz házak tetején szokásos narancssárga víztároló hordó állt. Mellettük csak annyi hely, hogy elférjen két szék, amelyen ücsörögve élvezhetjük a kilátást. Mert az aprócska tetőterasz attrakciója a panoráma volt! Tiszta időben, a kétszintes kis lakóházak tetőtengere felett a horizonton végig ott kéklenek a Bandung medencéjét délről szegélyező hegyek. Nagy hegyek, magas hegyek, érdekes alakú hegyek! Mivel a város maga 700 méteren van a tengerszint felett, ezek a csúcsok mind 1000 méter felettiek. A legmagasabb, a Gunung Papandayan, 2622 méteres. De szerintem ez nem látszik közvetlenül, mert előtte emelkedik a 2321 méteres Gunung Malabar. Talán ez az a nagy hegy, amely a terasz-panoráma jobb szélén látható. De nem vagyok benne biztos. És senki nincs, aki meg tudná mondani. Itt az emberek nem tudják a környező hegyek neveit, kivéve a Tangkuban Perahu-t.

A tetőteraszt senki nem használja élvezeti célokra. Csak a narancssárga hordók árválkodnak itt. Én rögtön elterveztem, hogy majd felhozok egy műanyagszéket és néha itt fogyasztom el a reggeli kávémat! Ebből a tervből aztán nem lett semmi, mert a terasz (reggeli kómás viszonylatban) messze esik a szobámtól és egyébként is veszélyes lenne a létrán egy teli kávésbögrével a bal kezemben felkapaszkodni reggel, félálomban. De a terasz ott van és én már tudok róla, és ha nem is reggelente, de néha felmegyek, hogy kiszellőztessem a fejem, és bámuljam egy kicsit a hegyeket. Láttam már őket kristálytiszta kékségben, szivárvánnyal díszítve, naplementétől vöröslően és esőfelhők szürkeségében is. Mindig más arcukat mutatják, de mindig megkapóan szépek és hívogatóak. Számtalan ösvény, szikla, kráter és vízesés, ami felfedezésre vár. Mármint az általam történő felfedezésre. Remélem már nem sokáig!

http://picasaweb.google.com/tartaruge/AquariusSwimmingClubEsTetoterasz#

(10-05-05)

Putri a Ciwalk mögött és az Aquarius Swimming Club

2010-06-06T10:05:00.063+07:00

Ezen a délutánon régi vágyam teljesült. Végre behatoltunk a Ciwalk mögötti putriba. És amit ott találtunk, az minden várakozásomat felülmúlta!

Mindig is vonzódtam a sikátorok, kis utcák, kidőlt-bedőlt régi házak útvesztőihez. Sosem zavart, ha kicsit koszos vagy bűzös, ha kusza és átláthatatlan, ha mindig a lábad elé kell nézned, hogy ne lépj kutyagumiba vagy csirkére. Ezért szeretem az olasz és dalmát kisvárosokat. A steril Svájc, Ausztria vagy Skandinávia nem az én világom. Az én lelkem a Mediterráneumban vagy a Balkánon érzi jól magát, és éppen ezért szeretem Ázsiát is. Ellenállhatatlanul vonz az emberek, házak, állatok és növények színes, zajos, bűzös egyvelege. És ezért vágytam a Ciwalk mögötti putriba is.

De mielőtt elkezdek mesélni, tisztáznunk kell a "putri" fogalmát:

Bandungot középtájon kelet-nyugati irányban átszeli egy forgalmas főút, amely nyugaton felüljáróvá alakul, és az autók, motorok, buszok suhanó sávja alatt folyik át a Cikapundung folyó, amelyet várostervezést soha nem látott kis házak mozaikja vesz körül. Ezt nevezem én putrinak. Ha megnézzük Bandung térképét, akkor megállapíthatjuk, hogy a főutak és nagyobb utcák olyan területeket vesznek körül, amelyeken csak egy-két utca fut keresztül. Ezek a "fehér foltok" lakóövezetek, amelyeknek utcáit térképész legyen a talpán, aki megrajzolja. Természetesen vannak egész szép környékek is, ahol csupa "tiszta udvar, rendes ház" áll, de a szegényebb negyedek épületei sokszor nagyon rossz állapotban vannak. A házak úgy épültek egymás mellé, vagy éppen egymásra, hogy csak azért nem dől össze az egész, mert egymást támogatják. India nyomornegyedeihez vagy Brazília favelláihoz hasonlítanám ezeket a területeket. Az itt élő emberek valóban szegények, bár mindig kissé megzavar az a tény, hogy sokaknak van motorja, újnak kinéző, amit valószínűleg részletre vett, de a törlesztőrészlet is 400-500ezer egy hónapban. Szóval alaposabb tanulmányozásnak kellene alávetni ezeket a területeket, hogy kiderüljön, innen valóban a pénz hiányzik, vagy csak az igényesség. Most elégedjünk meg annyival, hogy ezek a putri-útvesztők, ahol majd minden ajtó nyitva van, mindenki a ház előtt ül és a sétáló bule nem mindennapi látványosságnak számít, szóval ezek a helyek roppant mód vonzanak, és mindig ellenállhataltan vágyat érzek a behatolásra. Ha átsuhantunk motorral a bandungi nagy felüljárón, mindig sóvárogva néztem az alattunk elterülő putrit. Micsoda izgalmakat rejthet!

Aztán egy délután Adéval elmentünk a Cihampelas Walk (Ciwalk) nevű bevásárló központba, mondván, hogy már unjuk az északi hegyeket, és valami modernre vágyunk. Leginkább Ade. Sétáltunk az üzletek és éttermek között, de hamar meguntuk a dolgot, főleg én, mert persze arról szó sem lehetett, hogy vegyünk vagy együnk valamit. Az a hely nem a mi pénztárcánkhoz van mérve. Mégis megérte a látogatás, mert a Ciwalknak van egy nagy parkolóháza, amely hátrafelé, pontosan a putrira néz! Már esteledett, de a félhomályban is kivehető volt, hogy a parkolóház aljában folyik a Cikapundung, a túlparton már a kis házak tohuvabohuja áll, és még egy kis híd is átvezet a folyón. Őrült jó! Imádtam! Akkor már késő volt lemenni, sötétben nehezen találtuk volna meg a levezető utcát, és amúgy sem láttunk volna sokat, hiszen a putri nem közvilágításáról híres. Így tehát tervbe lett véve a kis híd megtalálása és a putri meghódítása.

Május 5-én aztán eljött ennek is a napja. A Bandung-térképemen találtam egy kis utcát, ami sejtésem szerint a Ciwalk mögé vezetett. Ezt könnyű volt megtalálni, mert pontosan az STBA Sekolah Tinggi Bahasa Asing = Idegen nyelvek Főiskolája) nevű iskola után kellett jobbra fordulni. Kicsit megtévesztő volt, mert úgy nézett ki, mintha az utcácska az iskola parkolójába vezetne, de miután leereszkedtünk a lejtőn, láttuk, hogy a parkoló és az elmaradhatatlan warung után az utca folytatódik lefelé. Sejthettem volna, hogy nem véletlenül hívják a kis utat "Pemandian Cihampelas"-nak, ami "Cihampelas-fürdő"-t jelent. De nincs ember, aki számított volna arra, amit a földút tetejéről letekintve láttunk. Egy tágas térségen a poros focipálya mellett egy üde kék folt világított. Egy medence tele vízzel és fürdőzőkkel! Körülöttük pedig romok és sitt. Először a motorral ereszkedtünk le, de aztán rájöttünk, hogy biztonságosabb a járművet a fenti parkolóban hagyni, így megint felküzdöttük magunkat Tornádó hátán és beálltunk a parkolóba. Bal oldalon egy kőfal mellett lépcső vezetett lefelé, azon sétáltunk le a romterületre.

Valóban romok voltak. Egy egykori szabadtéri strand romjai. Bár az is elképzelhető, hogy fedett volt. Ezt már sohasem tudjuk meg. Ade sem járt még erre, miért is járt volna, nincs indonéz, aki passzióból a nyomornegyedekben mászkál. Az csak a lökött külföldiek szórakozása. A romterületen jobbra láthattuk a nagymedence üregét, amely szórványosan még mutatta az egykor fehér csempeborítás nyomait. A medence túloldalán színes logó díszelgett a betonfalon "Aquarius Swimming Club" felirattal. Bal oldalon állt a még működő, vízzel teli kismedence. A medence mögött kőborítású fal romja emelkedett, amelyből Poszeidón félalakja tört elő. A tenger istene baljában háromágú szigonyát tartotta, jobbjával egy földgömbre támaszkodott és hóna alatt egy kancsót tartott, amelyből folyamatosan ömlött a víz, megtöltve a medencét. A halott fürdőben nagy volt az élet. A medence széléről gyerekek ugráltak a vízbe, egy apuka úszógumis kislányát felügyelte, mindenfelé visongás és nevetés, csupa elevenség. Én megszállottan rohangáltam a két medence között, azt sem tudtam, mit filmezzek és fotózzak először. Őrület volt ez a hely! Őrület, ahogy az emberek, minden rom és szemét közepette éltek és szórakoztak, mintha a strand felett még nem járt volna el az idő. Imádtam még azt a ronda, giccses Poszeidónt is!

Poszeidón

A nagymedence melletti betonfal mögött megtaláltuk a folyót és az azon átívelő hidat is. A Cikapundung partján aládúcolt viskók tartották magukat, az ablakokban szakadt függönyök, a mindjárt leszakadni látszó erkélyeken sorban száradó ruhák. És az egész nyomor felett ott magasodott a Ciwalk, Bandung egyik legmenőbb és legcsillogóbb bevásárlóközpontja. Jobban mondva csak a parkolóháza, de az is elég volt, hogy tudatosítsa az emberben a hatalmas kontrasztot. A híd pont a folyó éles kanyarulatában állt, a Swimming Club betonfala alatti nagy sziklákra épült kis szivattyúházban éppen egy asszony mosta a ruhákat. Átkelve a hídon bejutottunk a kis házak közé. Közelről nem is voltak olyan rozogák. Csak a folyó felőli oldalukon látszott igazán, milyen sanyarú állapotban vannak. Találtunk egy hatalmas fát, amelynek törzse teljesen belefonódott a köré és fölé épített házikóba, vagy inkább a házikó fonódott a fába. Elindulva a folyóval párhuzamos sikátorban, az egyik ház mellett ki lehetett menni a partra. Egy galambdúc alatt állva bámultam a túlpart Ciwalk alatti viskóit és azon gondolkoztam, hogy miért nem omlik bele az egész kóceráj a folyóba. Eközben én is bámulás tárgyává váltam, mert a helyi gyerekek kíváncsi tekintete követte minden lépésemet. Sajnos hamar véget ért a túra, mert eleredt az eső, ami lehetetlenné tette a fényképezést és később a sétát is. Visszamentünk hát a parkoló melletti warungba. Még nem adtam fel, reméltem, hogy hamar eláll az eső, és újra bevethetem magam a dzsumbujba, de nem volt szerencsém. Ittunk egy-egy kopi susu-t, de mire elfogyott, csak még erősebben zuhogott. Vártunk egy jó órát, hogy alábbhagyjon, és elindultunk hazafelé.

A Ciwalk mögötti putri, én már csak így nevezem, pedig biztos van a városrésznek valami becsületes neve, egyik legbizarrabb és legelképesztőbb élményeim közé tartozik, pedig már láttam egy s mást Indonéziában. Elküldeném a Lonely Planet-nek, hogy mindenképpen vegyék fel a bandungi látnivalók listájára, de már késő lenne. Május óta jártunk már arra többször, de úgy látszik teljesen felszámolják a strand maradványait. Biztos szállodát, vagy irodaházat építenek a helyére. A lényeg, hogy eltűnik majd teljesen a föld színéről, és hálás lehetek a sorsnak, hogy elkaptam életének és poros csillogásának utolsó perceit.

http://picasaweb.google.com/tartaruge/AquariusSwimmingClubEsTetoterasz#

(10-05-05)

International Day Jatinangorban

2010-06-06T09:55:00.069+07:00

AZ Unpad kommunikáció szakos hallgatói május 1-jére "International Day"-t szerveztek. Hurrá! Még nem volt belőle elég! Április folyamán megjelentek a Pusat Bahasa-ban, amely köztudottan a külföldi diákok gyűjtőhelye, és kiosztották a programot. Volt, aki azt mondta, hogy nem akar részt venni, de Magyarország jó fej, jelentkeztem, habár a hátam közepére sem kívántam a dolgot. Ha már kétszer reklámoztuk Tündével kis hazánkat, belefér a harmadik is. Itt azonban nem használhattuk bejáratott felszerelésünket, a prospektusokat és a kalocsai szobabelsőt ábrázoló fotófalat, mert nem standokat kellett berendezni, hanem prezentációt tartani. Ennek annyi hátránya volt, hogy meg kell csinálni a prezentációt, amit a helyszínen levetítünk, viszonyt annyi előnye is, hogy nem kell előző nap odamenni és berendezni a standot.

A szervezés azért indonéz módra túl volt bonyolítva. Ki kellett tölteni a jelentkezési lapot, aztán két héttel előtte volt egy külön találkozó Jatinangorban, ahol a szervezők megmutatták a helyszínt és elmondták a részleteket, illetve volt egy határidő is, ameddig el kellett küldeni a szervezőknek a már kész prezentációt, hogy megnézhessék, jó-e. Vagy mit tudom én miért ... Ez azért túlzás volt egy olyan semmi kis rendezvényért, mint ami lett belőle a végén, és ezeket az előzetes szervezkedési lépéseket mi negáltuk. Semmi kedvem nem volt kimenni egy napra Jatinangorba csak azért, hogy olyan dolgokat hallgassak meg, amiket emailben is le lehet írni. Jatinangor ugyanis Bandungon kívül van, Sumedang felé. Itt található az Unpad számos fakultása, mint például az irodalmi is, amelynek 51. születésnapján a színpadon énekelt a Pusat Bahasa teljes gárdája, még novemberben. A prezentáció előzetes elküldése is elmaradt. Egyrészt mert előző éjszaka csináltuk meg, másrészt pedig, mert nem PowerPoint-ot használtunk, hanem új kedvencünket, a sokkal dinamikusabb és menőbb prezit, amit letöltött program híján nem lehet megnyitni. Ez egy magyarok által kifejlesztett online és offline is szerkeszthető prezentációs program, ami nem diákkal dolgozik, hanem egyetlen munkalapon, amelyen az egyes résztémák ikonjait felnagyítva válnak láthatóvá a téma alegységei, miközben egyre mélyebb és mélyebb rétegekbe hatol az ember. Aztán a zoom out-alkalmazással újra láthatóvá tehető a nagy egész. Na, mindegy, nem tudom rendesen leírni, nézzétek meg! Itt a link: www.prezi.com
Tuti imádni fogjátok, őrült jó és látványos, ugyanakkor egyszerű és átlátható. Próbáljátok ki a legközelebbi meetingen, ahol prezentálnotok kell! :)

Május 1-je szombatra esett, mi pedig, mint említettem, előző este raktuk össze a prezit, így hajnali 3-ig dolgoztunk vele. Utána Tünde hazament Tornádóval, és megbeszéltük, hogy reggel kicsivel 7 után felvesz, és együtt megyünk a Pusat Bahasa-hoz. Ott volt a gyülekező 7.30 és 8 óra között, hogy aztán bérelt busszal vigyenek ki minket Jatinangorba. Reggel 7-kor Tünde sms-e ébresztett, hogy 5-10 perc múlva nálam van. Még jó, hogy küldött sms-t és én éberen alszom. 10 perc alatt készültem el, ami nálam nem rekordsebességnek, hanem valamiféle természetfeletti erővel megszállt állapotban bekövetkezett csodának számít. 8-kor már a buszban ültünk és döcögtünk Jatinangor felé. Nem voltam túl lelkes. Alig aludtam, hirtelen keltem és készültem el, és ottan vidéken aktívkodni kellett, nem lehetett csendben szunyókálni a széken, ahová letettek, hogy nézzem a műsort. Természetesen nem csak a prezivel készültünk, hanem hasznosítani akartuk egyéb vívmányainkat, mint például a TCB dalait. Még ez is várt ránk! Újra énekelni kellett sok ember előtt. Ráadásul a fiúkat nem kis rábeszélés árán vettük rá, hogy jöjjenek ki ilyen messzire két dal miatt.

Megérkezve azonban láttuk, hogy ez a rendezvény korántsem olyan nagyszabású, mint az Unpad novemberi nemzetközi napja, vagy az ITB bulija. A színpaddal, vetítővászonnal és projectorral felszerelt teremben csak néhány ember lézengett. Hamar rájöttünk, hogy itt nem egy minden karon meghirdetett eseményről van szó, amit a kommunikációsok szerveztek, hanem egy kis házi rendezvényről, ahol a szak diákjai, tanárai és a résztvevő külföldi diákok vannak jelen. Gyorsan írtam sms-t Adénak, hogy ne jöjjenek, nem éri meg, alig van ember. Inkább lemondtuk őket, minthogy megérkezve bevágják a durcit, hogy 3 néző miatt rángattuk ki őket Jatinangorba.

Persze lassacskán megtelt a terem, ha nem is érte el kapacitásának határát. A szokásos köszöntő beszéd után mi voltunk az első prezentálók. Tünde kezelte a gépet, én a mikrofont. Most, hogy már kicsit felébredtem és megszabadultam az éneklés rémétől, gond nélkül hoztam a formát. Hogy milyen volt a prezink? Nos, az leírhatatlan (leírhatatlanul vicces :), tehát álljon itt róla egy kisfilm, hogy ti is a maga teljességében élvezhessétek. Tudom, hogy ez leginkább az indonézeknek és az Indonéziát megjárt külföldieknek vicces, de már oly régóta olvassátok a blogot, nem? Szinte már ti is itt éltek, hát sok minden érthető lesz nektek is.

HUNGARIA (International Day, Jatinangor)

Fergeteges sikerünk volt, mindenki visított a nevetéstől! A prezit a Magyar Turizmus Zrt. youtube-on látható, magyar találmányokról szóló kisfilmje zárta, amit előző nap nem tudtunk letölteni, így az elsötétített szobában felállítottuk a kamerát a monitor elé és szépen felvettük premier plánban, ahogy a youtube lejátssza a filmet. Kis trükk, hehehe ... :)
Utánunk Rob következett Anglia bemutatásával, majd Elisa Finnországgal, Joseph Pápua Új-Guineával és így tovább, mindenki igyekezett a legtöbb információt átadni és a legjobb képet mutatni kis hazájáról. A koreaiak nem törték össze magukat, ők levetítettek egy turisztikai reklámfilmet Koreáról, Saripo pedig egy boxmeccs részleteinek vetítésével kezdte a prezentációját. Ezt máig nem értem igazán. A fülöp-szigeteki box ilyen híres? Vagy csak épp akkor nyert egy honfitársuk és ennyire büszkék voltak rá? :)
A prezentációk alatt Tündével kimentünk a büfébe egy kávéra, mert már alig bírtam ébren maradni. Hát igen, a többi prezentáció nem volt olyan serkentő, mint a miénk! :)
A prezik után hármasával országonként ki kellett ülnünk a színpad előtt elhelyezett kanapéra, és a diákok kérdéseket tehettek fel nekünk. Ez volt a talk-show rész. Aztán a szokásos tradicionális táncelőadás és egy pencak silat-ot bemutató fiú zárta a műsort. Vagy a pencak silat a legelején volt? Ah, ki tudja már!

Záróakkordként minden külföldi diáknak ki kellett állnia a színpad elé, és kaptunk egy-egy Unpad-os emlékzászlót, egy emléklapot és egy-egy betawi népviseletet viselő, randa posztóbabát. Ez meghatott. Mindig ez van. Mindig hőbörgünk, hogy milyen kis bénák ezek az indonézek, nevetünk rajtuk vagy épp az idegeinkre mennek, aztán mindig elszégyellem magam, mert jön egy ilyen kedves gesztus és újra levesznek a lábamról. Mert bármennyire butuskák néha, ügyetlenek vagy idegesítőek, tele vannak kedvességgel, tisztelettel, lelkesedéssel, tanulni vágyással ... főleg a fiatalok. És ami aztán végképp feltette az i-re a pontot, hogy végre, három International Day után megkaptuk megérdemelt jutalmunkat. Mert nyilvánvalóan már az Unpad-on is a mi standunk volt a legjobb, de mindig csak a korrupció, a korrupció, ilyen világban élünk! Itt azonban mindenki egyöntetűen arra szavazott, hogy a mi prezentációnk volt a legjobb! Persze nem tudtuk, hogy lesz verseny is, de amikor kiderült, hogy volt, és a két díjátadó egy angklungot tartott a kezében, alig vártam már, hogy végre kimondják:

- And the Angklung goes to ... Hungary!

- Igen! Igen! Yes! Yes! Yeees! Végre! Végre kapunk díjat! És egy angklungot! Oké, csak egyet ketten, de akkor is! Egy angklung!!!

Miután átvettük, kiderült, hogy csak egy szobadísz. Nem lehet megszólaltatni. De mindegy, örültünk neki! Kaptunk egy majdnem-angklungot! És egy-egy batikmintás tolltartót. (Mindez azért is mókás, mert a novemberi Unpad-os International Day alkalmával a legjobb stand-díját elnyert koreaiak valódi, megszólaltatható angklungot kaptak, amit akkor mi nagyon irigyeltünk tőlük.)

Elégedetten indultunk haza. Illetve indultunk volna, ha a busz ott lett volna. De nem volt, így megint várnunk kellett. De már megszoktuk. A várakozás az indonéz szervezett programok elidegeníthetetlen sajátja. És hol volt akkor még Kalimantan? A Darmasiswa Záróünnepség, ahol a várakozás még indonéz viszonylatban is új fogalmat nyert ...

Amíg a buszra vártunk készítettünk csoportképet, majd megpróbáltuk rávenni az embereket, hogy a nagy hangfalakból szóló zenére fussanak be az üres széksorok közé, majd táncoljanak a székek tetején, miközben én a karzatról veszem az új highschool-musical jeleneteit. Végül készítettünk két kis videót, amelyen Tünde üzen Anyukájának és Nagymamájának anyák napja alkalmából. Végül megérkezett a busz, és visszaszállított minket a Pusat Bahasa-hoz. Hazavittem Tündét, majd kipurcanva dőltem be az ágyba.

http://picasaweb.google.com/tartaruge/InternationalDayJatinangor#

(10-05-01)

A megkínzott Tornádó

2010-06-06T09:45:00.038+07:00

Az április 23-i, pénteki KKL után egészen április 27-ig, következő hét keddig Jakartában maradtunk és egyengettük a Project dolgait hármasban, Tünde, Ade és én. Kedd este vonattal jöttünk vissza Bandungba. Olyan fáradtak voltunk, hogy a bő négy órás út egy szempillantásnak tűnt csupán, pont annyi időnek, amíg behunyom a szemem, kicsit pihentetem és utána kinyitom. Mindhárman ájultan aludtuk végig az utat. Az állomásról angkottal mentünk a Buah Batu-ra. Én is, mert múlt hét csütörtökön este Tünde Tornádóval ment haza tőlem, és mivel én másnap KKL-re mentem, a motor Tündénél maradt és kedd este a Jl. Wartawan beli kost udvarán várt rám. Megérkezve Tünde kihozta a szobájából a kulcsot, elbúcsúztunk egymástól és indultam volna haza, ha a motor beindult volna. A kulcs azonban ide-oda forgott a zárban anélkül, hogy a gép egyetlen nyikkanást hallatott volna. Próbálkoztam, próbálkoztam, vizsgálgattuk a zárat, persze eredménytelenül, mert a sötétben csak annyit láttunk, hogy a kulcslyuk foglalata kicsit kiugrott a helyéről. Yuni is kijött a probléma láttán, és végül elárulta, hogy valamelyik nap Afa, a kisebbik fia, játék közben véletlenül felborította Tornádót. Valószínűleg az ütés ártott meg a zárnak. Nem örültem a hírnek, és főleg a ténynek, hogy nem tudok hazamenni. A felborítással egyébként nem lett volna gond, persze dühítő kicsit, de hát Istenem, van ilyen, gyerekek, játszanak ... első gondolatommal még örültem is, hogy Afa szerencsésen megúszta és nem a gyerekre dőlt rá a motor. Csak azt nem értettem, hogy ha felborult balra (mert Yuni ezt mondta), akkor miért a jobb oldalon lévő indítózár ment tropára ...

Nem volt mit tenni, késő este már egyetlen bengkel sem volt nyitva, így Tünde kölcsönkérte Yuni egyik motorját és hazavitt vele. Az a szegény pára is beteg volt, küszködött és köhögött alattunk, hiába húzta Tünde a gázt, csak nem ment. Alig jutottunk vele hazáig.

Másnap, szerda délután, Ade felvett otthon és újra lementünk a Buah Batu-ra. Tornádót eltoltuk a legközelebbi bengkelig, ahol a szerelő nekiállt bütykölni. Először azt mondta, hogy a motorjában tört el valami, talán túl sokat állt a tűző napon, az megárthat a gépnek. Lehet, hogy attól ment tönkre. De miután megvizsgálta a motort, nem talált semmi rendellenességet. Ezután szétszedte az indítózárat, és kiderült, hogy az abban lévő kis henger, ami a kulcs elfordításával beindítja a motort, na, az tört konkrétan két darabra. Ezt látva már nem volt kétség. Lehet, hogy Afa valóban felborította a motort, de a zárnak nem az tett be. Valaki feszegette az indítózárat, ráadásul olyan erővel, hogy az elnyúzott kis henger kettétört. Bár a zár már nem az eredeti volt, a szerelő azt mondta, hogy ez is régi, de nem annyira, hogy csak úgy magától eltörjön. Tornádót megerőszakolták!

Két lehetőség volt. Vagy megragasztjuk a hengert, vagy kicseréljük az egész zárat. Előbbi azt a veszélyt rejtette magába, hogy nem lesz tartós a dolog, és megint eltörik majd a henger, most már akár magától is. Így a teljes cserét választottam, ami 50.000 rúpiába került a szerelési díjjal együtt. Egyébként büszkén hallgattam, amikor a szerelő kifejezte elismerését, hogy a maga 15 évéhez képest Tornádó még mindig milyen fitt és erős. Megint bebizonyosodott, hogy jó vétel volt ez a motor (habár kétütemű és füstöl, mint állat) és leginkább az nyert újra bizonyosságot, hogy a Sanjaya Motor egy tisztességes motorszalon, ahol nem verik át még az idióta, dilettáns bulékat sem.

Visszatérve a kostba Yuni nagyon rendesen felajánlotta, hogy kifizeti a motorjavítás díját, mert Afa okozta a kárt, de én nem fogadtam el. Biztos voltam benne, hogy nem a felborulás miatt ment tönkre a zár, hanem valaki feszegette, azt azonban nem lehetett megmondani, hogy ki volt a tettes.

Lehet, hogy egy tolvaj próbálkozott, bár ez esetben megint büszke lehetek, hogy a Yuni udvarán álló 3-4 motor közül pont Tornádót választották ki ellopásra. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ha már tönkretették a zárat, akkor miért nem vitték el a motort. Ennek biztos van valami magyarázata, amit én, aki számára ismeretlen a motorlopás eme módszere, nem tudhatok.

Látva és hallva a nagy felfordulást, Rene is megtoldotta a dolgot egy információval: az elmúlt 5 nap alatt Tornádó nem volt végig az udvarban! Na, ez viszont felettébb furcsa! Tünde csütörtök este hazajött vele, de aztán pénteken és szombaton már nem használta. Utána Jakartába utazott, a motor kulcsát pedig a szobájában hagyta. Szoba értelemszerűen kulcsra zárva. Legálisan senki nem használhatta Tornádót. Akkor hogy lehetséges, hogy nem volt végig az udvarban? Ha ez igaz, akkor nem csoda, hogy tönkrement a zár, hiszen ez esetben a motort nem rendeltetésszerűen, nem rendeltetésszerű eszközzel indították be. Ha tolvaj volt az illető, akkor Tornádó nyilván nem került volna vissza az udvarba. De akkor ki vihette el úgy, hogy aztán vissza is hozta?
Gyanúnk hamar Yuni férjére terelődött. Elnézést, nem tudom a nevét, mindig csak úgy emlegetjük: a férj, a hapsi. Kezdetben nem lakott a házban, valamikor év elején jelenhetett meg és beköltözött. Azt tudni kell, hogy Yuni a második felesége, addig talán az elsőnél lakott vagy ki tudja hol, a lényeg, hogy most Yuni házában lakik. Morcos, bigott alak, senkit nem kedvel és őt sem kedveli senki. Yuni sem. Ez látszik. Ő volt az egyetlen a házban, akiről el tudtuk képzelni, hogy illetéktelen motorhasználattal szórakoztatja magát. Az eset egyébként nem egyedülálló. Amikor Rene korábban hosszabb időre elutazott, a motorja kulcsát a kostban hagyta, azzal a kitétellel, hogy csak Tünde, Sausia és Yuni használhatja a motort. Ennek ellenére az automata Yamaha ritkán volt az udvaron, Tündének nem egyszer kellett lemondania a motorozásról, mert valaki megelőzte. Mindeközben gyanúsan kiugrott az indítózár a helyéről, hasonlóan Tornádóéhoz, annyi különbséggel, hogy a Yamaha ettől még beindult. Emlékszem, hogy Tündének el kellett vinnie a bengkelbe, mielőtt Rene hazajön, mert mégsem adhatta vissza a motort törötten. Mindezek a tények akkor persze nem voltak nagyon gyanúsak, nem állt össze a kép, Tünde kicsit furcsállta ugyan a dolgot, de aztán elfelejtettük az egészet. Tornádó megkínzásával új tények illeszkedtek a történetbe, és végül kimondtuk az ítéletet: biztos a háziasszony férjének keze van a dologban.
Csak az nem értem, hogy amikor Yuninak van két motorja is, ez a hapsi miért teszi tönkre másokét?

(10-04-28)

TravEx - Indonézia térképe kicsiben a Taman Mini-ben

2010-06-06T09:40:00.000+07:00

Travel Express / Sightseeing

INDONÉZIA MADÁRTÁVLATBÓL

Leírás: Taman Mini Indonesia Indah - KKL Pusat Bahasa 2010

(10-04-23)

Taman Mini Indonesia Indah - KKL Pusat Bahasa 2010

2010-06-06T09:35:00.008+07:00

A csalódásból adódó első sokk után természetesen jóízűen megettem a sült csirkét és az ál-hamburgert is, miközben buszunk lassan de biztosan küzdötte magát dél felé, ahol a Taman Mini várt minket.

Soeharto elnök felesége, Siti Hartinah Soeharto álmodta meg 1968-ban egy park létrehozását, ahol bemutatnák az Indonézia különböző területeiről származó tradicionális házakat miniatűr formában. Ezek szerint nem tévedtem olyan nagyot, amikor a Taman Mini-t makett-múzeumként képzeltem el. 1971-ben először egy 14 hektáros területet jelöltek ki a park létrehozására, de Jakarta akkori kormányzója felajánlott egy nagyobb, kb. 100 hektáros területet a város déli részén. Ezzel a park létrehozása bekapcsolódott az adott terület (Jakarta Pondok Gede nevű déli része) infrastrukturális és városfejlesztési programjába. Ibu Tien Soeharto örült az ötletnek, mert így lehetőség nyílt a tradicionális házak valódi méretben való megépítésére és egy sokoldalú kulturális komplexum felépítésére. Az építkezés 1972 júniusában kezdődött és 1975. április 20-án átadták a nagyközönségnek a "Taman Mini Indonesia Indah" nevű hatalmas együttest.

Indonéziában semmi nem létezik nemzeti vízió és misszió nélkül. A Taman Mini arra hivatott, hogy megismertesse Indonézia sokszínű kultúráját, népeit és természeti kincseit a hazai közönséggel, ezáltal építve és erősítve a nemzeti identitástudatot és hazaszeretetet, illetve bemutassa az indonéz kultúrát az ide látogató külföldieknek. Az előbbi a fő cél, amely egyben az indonéz nép mentális és lelki fejlesztésének eszköze, amellyel elérhető az ország gazdasági felemelkedése és az általános jólét.

A Taman Mini tehát tulajdonképpen egy skanzen, amelynek területén a hagyományos házakon kívül számos más látnivaló és szórakozási lehetőség várja a látogatókat. Van itt kisvasút, lanovka (nem tudom, hogy ennek mi a magyar neve), vízi-vidámpark (SnowBay Waterworld), színház, mozi, könyvpiac és kézműves piac. A természet kedvelői csatangolhatnak a kaktuszok, jázminok és gyógynövények kertjében, az édesvízi halak akváriumában vagy a madárparkban. Van mecset, katolikus templom, hindu és buddhista szentély, szabadtéri színpad, szállodák, éttermek és számos épület rendezvények számára. Ezenkívül rengeteg múzeum is található a parkban: hadtörténeti múzeum, elektromosság és megújuló energiaforrások múzeuma, olaj- és földgázmúzeum, sportmúzeum, bélyegmúzeum, lepke- és rovarmúzeum, telekommunikációs múzeum, közlekedési múzeum, sajtó- és médiamúzeum, az iszlám múzeuma, Kelet-Timor múzeuma, Komodo Múzeum és Hüllőpark, hogy csak azokat említsem, amelyeket be tudtam azonosítani. A Komodo Múzeum nagyon vicces, mert a fából készült épület egy hatalmas komodói sárkányt ábrázol, olyan, mint egy hatalmas szobor. Nos, mindezt azért soroltam fel ilyen részletesen, hogy lássátok, egy hét is kevés lenne a Taman Mini bejárására, hát még egy délután!

Miután kiengedtek minket a buszból, és a légkondi után újra mellbe vágott a párás meleg, elindultunk felderíteni a parkot. Én hamar elszakadtam a lányoktól, mert Avril és Maritje leragadtak a kirakodóvásár bódéi mellett. Nekem nem volt pénzem vásárolgatni, így két célkitűzésem maradt. Megnézni a parkban található színházat, a Teater Tanah Airku-t a Project miatt, illetve bemászni minél több hagyományos házba.

Az első utamba kerülő házikó Észak-Malukué volt, amelynek nyitott alsó részében épp táncoktatás folyt. Rögtön invitáltak engem is, hogy próbáljam meg, hát beálltam, és gondosan leutánoztam az Ibu lépéseit. Nem volt bonyolult a dolog, hamar belejöttem mindenki nagy örömére. Persze nem maradtak el a szokásos kérdések sem.

"Dari mana? Aha, Hungaria? Eropa Timur? Kamu mahasiswa di Unpad? Belajar Bahasa Indonesia? Bagus, sudah lancar!"

Mindenki nagyon örült, hogy Magyarországról jöttem, hogy Bandungban tanulok az Unpad-on, és hogy már milyen jól beszélek indonézül. Készítettünk közös fotót és kaptam ajándékba egy pólót, amelynek a hátán Észak-Maluku térképe látható. Legalább már biztos, hogy nem fogok eltévedni, ha egyszer arra vet a sors! Miután útbaigazítást kértem a Teater Tanah Airku felé, elbúcsúztam táncos barátaimtól.

A Taman Mini hatalmas. Főleg gyalog. De úgyis mindig a motoron ülök, gondoltam, nem leszek lusta, nem bérlek bringát, vagy motort, merthogy azt is lehetett volna. A színház felé haladva épp útba esett Sulawesi, hát megtekintettem észak, közép és dél tradicionális házait. Mindegyik hagyományos bútorokkal volt berendezve, és a helyi viseletek is helyet kaptak itt egy-egy kopott, életnagyságú kirakati bábura emlékeztető babára öltve.

Ezután kiértem a tópartra. Ekkor még nem tudtam, hogy a mesterséges tavon lévő szigetek Indonézia szigetvilágát ábrázolják 1:10.000-hez léptékben, kicsinyített formában. Ezt csak akkor vettem észre, amikor a betang-háznál (Közép-Borneó) felmásztam egy kis kunyhóba, ahová egy egyetlen fatörzsből kifaragott kb. 20 centi széles "lépcső" vezetett fel.

A betang-ház melletti kunyhóba vezető "lépcső"

Onnan láttam, hogy a tó tulajdonképpen Indonézia térképe, amelyen a nagyobb hegyeket is akkurátusan jelölték.

A színházig megtekintettem a nyugat-szumátrai "rumah gadang"-ot és a kelet-kalimantani "rumah lamin"-t, amelynek felső szintjére szintén nagyon meredek és keskeny "lépcső" vezetett. (A "rumah" szó jelentése: ház.)

A színházban éppen rendezvényre készültek, valamelyik TV bérelte ki egy műsor felvételére, és a színházterem leginkább csatatérhez hasonlított, színes, villódzó és látványos stúdiót ígérve. Kértem egy prospektust és árlistát, majd folytattam utamat a drótkötélpálya állomása felé. Útközben találkoztam Avrillal és Maritjével, illetve az Iva-Saripo-Peun csapattal, akik épp befejezték a lanovkázát. Tőlük tudtam meg, hogy 25ezer rúpia az oda-vissza út. Borsos ár volt, de úgy döntöttem nem hagyom ki. Annyi szépséghibája volt a dolognak, hogy csak egy útra volt időm, mert épp a buszunktól távolabbi felén voltam a parknak, és félő volt, hogy ha ugyanoda érkezem vissza, akkor már nem lesz elég időm újra végigkutyagolni az egész parkon. Mert a Taman Mini hatalmas. Vagy már említettem? :)

Az indonézeknek van üzleti érzékük. A retúr jegy 25ezer rúpiába kerül, és ha akarok, kiszállhatok a túlsó végállomáson, de akkor is 25ezret kell fizetnem. Egy útra szóló jegy nincs. Ez nem kis szívfájdalmat okozott amúgy is schmutzig belemnek, de legyintettem egyet. Talán most vagy soha! Ha egy repülőből akarom megnézni Indonézia madártávlati képét, az biztos nem jön ki ennyiből. Megvettem hát a jegyet, beszálltam a kis kabinba és bekapcsoltam a kamerát. A következő bejegyzésben láthatjátok, amit én láttam.

A lanovka után még volt időm a Pápua szigetén honos házikó megtekintésére is, amely egy három szintes, cukorsüveg formájú építmény, és kívülről nádtető fedi (vagy lehet, hogy az itt bambusztető?). A házban szabályos kis múzeumot rendeztek be Pápua lakóinak életéről: fegyverek, halászati és egyéb munkaeszközök, hagyományos ruházatok és kitömött állatok kaptak helyet a házban. Meg kell jegyezni: a "Pápua lakói" kifejezés pár száz egymástól hagyományaiban is eltérő törzset takar, illetve Pápua érdekessége még (persze sok ezer más kuriózum mellett), hogy Ausztrálián kívül itt is megtalálható a kenguru, csak kisebb és csenevészebb kivitelben.

Pápuánál összetalálkoztam Elisával, Robbal és Gabriellel, akik épp végeztek egy-egy juice-szal és azon tanakodtak, vajon merre lehet a buszunk. Kifújtam magam, csináltam egy közös képet két pápuai harcosnak öltözött bácsival, majd elvezettem osztálytársaimat a buszhoz.

Ezzel véget ért a kirándulás. Nem maradt más dolgunk, mint beburkolni a vacsorás-doboz tartalmát, visszatérni Bandungba és április 30-ig leadni a fogalmazást, amit a nap élményeiből kell írnunk. Nemhiába, KKL-en voltunk, vagy mi! Minden osztály külön feladatot kapott, a nyelvi szintjének megfelelően. Nekünk (Kelas 2) össze kellett foglalnunk, hogyan zajlott a kirándulásra való felkészülés, az utazás, mi szépet és jót láttunk, illetve mik voltak a benyomásaink, felejthetetlen élményeink.

U. i.: Avril, Iva és én nem tértünk vissza a busszal Bandungba, hanem meghosszabbítottuk a jakartai kiruccanást. Avril és Iva a barátainál töltötte a hétvégét, értsd külön-külön barátoknál, én pedig további színházvadászatra indultam a Project érdekében.

http://picasaweb.google.com/kenildem/ASeaWorldIndonesiaEsATamanMiniIndonesiaIndah#

(10-04-23)

Az európai és a KFC-s hamburger különös találkozása egy indonéz buszban

2010-06-06T09:25:00.003+07:00

A SeaWorld élményei és ijedelmei után visszasétáltunk a buszhoz a szuvenírárusok sorfalával szegélyezett úton és mielőtt elindultunk volna a Taman Mini felé, Pak Udin kiosztotta az ebédes dobozokat. Meglepve láttam, hogy a doboz tetején a KFC felirat felett az ismerős joviális fehér szakállas úriember mosolyog rám.

"Eredeti KFC-s ebédes doboz! Húhú! Akkor biztos eredeti KFC-s kaját rejt!"

Nem csalódtam. Kinyitva a dobozt egy bundás csirkecomb, egy zacskó ketchup és egy papírba csomagolt hamburger kacsintott rám.

"Hupszi-hupszi! Végre valami más! Nem a standard indonéz kaja! Királyság!"

Alaposabb vizsgálat után kiderült, hogy a ketchup igazából sambal (chiliszósz), és ennek a ténynek fel kellett volna keltenie a gyanakvásomat, de nem akartam tudomást venni a fenyegető jelről. Boldog voltam a sült csirkével (ropogós bundás!) és a hamburgerrel. Az ilyen McDonald's-féle gyorskaja nem tartozik a kedvenceim közé, de ha már nyolc hónapja sült csirkén, rizsen és smack-en élsz, akkor egy meki-hamburger (legyen az KFC-s) mennyei lakoma.

(Itt kérek elnézést azoktól, akik valamilyen oknál fogva elkötelezett hívei egyik vagy másik ilyen gyorsétteremnek, és esetleg úgy vélik, hogy sértés egy KFC-s hamburgert mekisnek titulálni, vagy azt mondani, hogy a Burger King és a Wendy's ugyanolyan, de számomra ezek egykutya, a mekis hambi mindig is mekis hambi marad, származzon bármelyik vendéglátóipari egységből.)

Nyilván a hamburger érdekelt a legjobban. Szépen kiemeltem a dobozból és éreztem, hogy még langyos és puha. Megszagoltam. Tagadhatatlanul hamburger szaga volt. Most már tudom, hogy csak a sült csirke sült-illata űzött velem csúnya tréfát, de akkor ez eszembe se jutott. Agyamat elborította az illat és a kéjes gondolat, hogy hamarosan egy zamatos hamburgerbe fogok beleharapni.

Kicsit még élvezkedtem. Szaglásztam, nyomogattam, hogy érezzem, milyen puha, milyen fincsi lesz! Aztán lassan elkezdtem lefejteni róla a csomagolást. Kihajtottam a papír egyik csücskét, majd a másikat, aztán a harmadikat és a negyediket is, és ... ajkamról lehervadt a kéjes mosoly.

Valószínűleg hitetlenkedő csalódásnak adta át a helyét, de ezt csak a szemtanúk mondhatnák meg. Kezemben ugyanis, a vágyott szendvics helyett, egy hamburger alakú és hamburger szagú rizskupacot tartottam.

(10-04-23)

TravEx - SeaWorld Indonesia

2010-06-06T09:20:00.001+07:00

Travel Express / Természet

SEAWORLD INDONESIA

Leírás: SeaWorld Indonesia - KKL Pusat Bahasa 2010

(10-04-23)

SeaWorld Indonesia - KKL Pusat Bahasa 2010

2010-06-06T09:15:00.001+07:00

A 2009/2010-es tanév első félévében a Pusat Bahasa által szervezett iskolai kirándulás keretében Ciwidey-be látogattunk el, ahol megnéztünk egy kovácsműhelyt, egy krupuk-gyárat és aztán felmentünk a Kawah Putih-hoz. Érdekes és nagyon jól szervezett kirándulás volt, ezért izgatottan vártam, hová visznek minket a második félévben. A szemeszter elején kapott időbeosztásból az derült ki, hogy két napos lesz a Kuliah Kerja Lapangan. A KKL nagyjából "terepgyakorlat"-nak fordítható, olyan osztálykirándulás, amelynek célja a diákok ismereteinek növelése, nem csupán szórakozás és bulizás, hanem a tantervbe beépített kiruccanás, amelyhez kapcsolódóan különböző feladatokat is kapnak a diákok. Nem csak a Pusat Bahasa sajátossága, hanem minden indonéz felsőoktatási intézményé. A helyszín nyilván az adott szakon érdekes intézmény (cég, gyár, bánya, stb.), város vagy természeti képződmény (pl. vulkán). Az általános iskola felső osztályának megfelelő SMP, és a középiskolának megfelelő SMA is szervez ilyen kirándulásokat a diákoknak, de ott "study tour"-nak nevezik. Az általános iskolában ritka, mert sok kisgyerekkel macerás utazni, ha mégis, akkor csak az adott városban szerveznek múzeumlátogatást vagy a nevezetességek megtekintését. Ezen kívül a felsőoktatásban van egy másik fajta szervezett kampuszon kívüli program is, a Kuliah Kerja Nyata (KKN), amelynek keretében a diákok társadalmi munkát végeznek. Például elmennek egy faluba, akár hetekre, és felújítanak, építenek, segítenek.

Mivel a második félévben nagyon jó kis közösség alakult ki a Kelas 2 termében, előre örültem, hogy két napra szabadulunk ki Bandungból, mert Ivával, Avrillal, Saripóval és a többiekkel biztos jól fog telni egy kétnapos iskolai kirándulás. Félreértés ne essék, nem csak a mi osztályunknak szervezték a programot, hanem a Pusat Bahasa (továbbiakban: PB) minden diákjának, de én nyilván a jófej osztálytársaimmal terveztem lógni.

A tervbe vett dátum: 2010. április 23-24. Az úticél közvetlenül a kirándulás hetéig ismeretlen volt. A hét elején mindenkinek szóltak, hogy ha tud jönni, akkor iratkozzon fel a listára, ami a PB előterében van kitéve az asztalra. Erről a papírról derült ki, hogy a tervekkel ellentétben csupán egy napos lesz a program, április 23-án, pénteken. Ez már eleve egy kis csalódással töltött el, de még nagyobb következett, amikor megtudtam, hogy a helyszín: Jakarta.

"Jaj, ne már! Jakarta? A zajos, büdös és meleg Jakarta, ahová mostanában a Project miatt úgyis sűrűn járok?"

Én megint valami vidéki helyet vártam, hegyeket, vagy tavat vagy leginkább tengert, ahol kicsit el lehet felejteni a nagyváros áldatlanságait és élvezni lehet Indonézia csodálatos természeti kincseit! Csalódásomat csak az enyhítette, hogy két olyan hely szerepelt a programban, ahol még nem jártam. A SeaWorld Indonesia, egy nagy tengeri akvárium, és a Taman Mini Indonesia Indah, amit én a "mini" szó miatt úgy képzeltem el, mint a klagenfurti Minimundus-t, ahol Indonézia nevezetességeit láthatjuk lekicsinyített formában. Később kiderült, hogy a Taman Mini tulajdonképpen egy skanzen, ahol az ország különböző területeiről származó hagyományos épületeket tekinthetjük meg életnagyságban.

A jeles napon reggel 6 és 6.30 között volt a találkozó a PB előtt, ahová én már rutinosan 6.25-re érkeztem meg, okulva a tavalyi kirándulásból, amikor elsőként érkezve kb. egy vagy másfél órát vártam az épület előtt és aztán a buszban, mire végre elindultunk. Okoskodásomnak az lett az eredménye, hogy Iva küldött sms-t, hogy hol vagyok már, és mivel az utolsók között érkeztem, már csak M-es egyenpólót kaphattam, mert a kis méretűek addigra elfogytak. Mint már említettem, az indonézek imádják az egyenpólót, minden jeles eseményre készül egy, szóval ha például az egyetemi éveid alatt aktívan részt veszel a hallgatók megmozdulásain, gyakorlatilag nem kell pólóra költened 5 évig. Sőt, ha utána sűrűn vannak évfolyamtalálkozók, akkor szinte egész életedre meg van oldva a pólóellátásod. :) A mostani KKL egyenpólója nagyon jó minőségű anyagból készült, tetszetős delfines-kagylós-hullámos logóval, fekete (!) színben. Egy jakartai kiruccanásra! A fővárosba, ahol pucéran is megdöglesz a melegtől és percenként 1 kilót fogysz az izzadásból eredő folyadékveszteség miatt! Nem értettem, milyen megfontolásból választották a fekete színt. De nem volt mit tenni, felöltöttem a pólót, hogy hivatalosan is a kirándulás résztvevőjévé váljak, majd mindenki elfoglalta helyét a buszban, és csodák csodájára 7 óra felé el is indultunk.

Az utazás, azon kívül, hogy jó indonéz szokás szerint megetettek minket, eseménytelenül telt. Egyszer megálltunk pisi-szünetre és fél 10 körül érkeztünk meg Ancol-ba. Ancol Jakarta észak-keleti, tengerparton húzódó részének az elnevezése, és itt található a "Taman Impian Jaya Ancol" nevű kiterjedt komplexum, ahol vidámpark, vízividámpark, szállodák és éttermek várják a hétvégén kikapcsolódni vágyókat. Itt található a SeaWorld Indonesia is. Délkelet-Ázsia legnagyobb tengeri akváriumát 1992-ben kezdték építeni, és két év múlva adták át a nagyközönségnek. A 4.500 négyzetméteres épületben számos akvárium található, ahol "megismerhetjük és élvezhetjük a tenger világának életét" - állt az út során a buszban kiosztott programunkban. Egy olyan szigetországban, amelynek területe több vízből, mint szárazföldből áll, teljesen logikus egy tengeri állatkert létrehozása, és a külföldi diákok ide cipelése. Egy tengertelen országból jött embernek pláne tagadhatatlanul érdekes volt.

Ne ijedjetek meg, nem fogom felsorolni az összes halfajt, teknőst, kagylót, tengeri moszatot, amit csak láttam, de néhány érdekes lényt mégis kiemelnék.

Rögtön a belépés után lecövekeltem a Tengeri Szörnyek Akváriumánál. Persze csak én hívom így, a hivatalos neve Aquarapaima. Hatalmas, szörnyszerű halak úszkáltak benne lassan, méltóságteljesen, és én nem tudtam szabadulni attól a képzettől, hogy megelevenedett fosszíliákat látok. Lapos fejük mögött testük furcsa ívben hajlott felfelé, és széles testük nagy farokban végződött. A hatást az akvárium sötétkékes derengése tette teljessé. Mintha egy évmilliókkal ezelőtti tó fenekére tekintenénk le. A feliratokból megtudtam, hogy ezen lények neve: arapaima (arapaima gigas) és az Amazonaszban élő édesvízi halak, amelyek azonban 5-20 percenként a felszínre úsznak, hogy levegőt vegyenek. A nyelvükben pedig csont van, és az öreg példányok nyelvét a helyiek smirglinek használják. A dél-amerikai halak jelenlétéből rögtön kiderült, hogy a SeaWorld nem csak az Indonézia vizeiben élő állatok és növények bemutatására szakosodott, hanem a teljes vízi élővilágra.

Arapaima

Egy henger alakú akváriumban a mesterséges sziklák mélyedéseiből és járataiból angolnák és murénák kukucskáltak. Nem egy félig kibújt a kis lyukából, és mozdulatlan szoborként teljesen beleolvadt a sziklák és növényzet egyvelegébe. Volt köztük kis vékonyka, de olyan vastag is, mint a combom. Állítólag csak arra várnak, hogy a gyanútlan zsákmány közel ússzon hozzájuk, és akkor lecsapnak, majd jót lakmároznak. Ezt nem volt alkalmunk megtekinteni, mert az etetési idejük délutánra esett.

Az egyik legnagyobb attrakció az üvegalagút, amelyben végigsétálva a tenger mélyén érezheted magad, mert a halak, teknősök és ráják nem csupán előtted, hanem melletted és felettted is úszkálnak mindenfelé, miközben a hangszórókból a SeaWorld Indonesia házi-indulóját vonyítja egy gyerekkórus végtelenített lejátszásban.

Nem maradhat el az állatsimogató sem! A nagyterem közepén számos kis medencét helyeztek el, ahol megfogdoshatod a tengeri csillagot, megsimogathatod a teknőst, a bébicápát és a rájákat. A tengeri csillag általában összegömbölyödött állapotban leledzik a sokk miatt. A teknősök nyugisan úszkálnak, és tűrik, hogy mindenki végigsimítsa a páncéljukat. Már megszokták a tortúrát, így nem húzzák be ijedten a fejüket a kezek közeledtére. A kis cápák, akik még fiatalok és ezért veszélytelenek (meg amúgy sem az emberevő cápák kicsinyeit rakják be a simogatóba), általában ügyet sem vetnek a nyúlkáló látogatókra. Nem úgy a ráják! Ők agilisek és lelkesek! Ha meglátják, hogy közeledsz, direkt közel úsznak a medence széléhez és kidugják a szárnyukat a vízből, hogy megsimogathasd őket. Persze mindezt nyilván a kaja reményében teszik. Vagy a rája természeténél fogva kíváncsi és barátságos? Vagy csak dögunalom a szűk kis medence és azzal szórakoznak, hogy a látogatóknak integetnek? Ki tudja?
A simogató-medencéket világoskék alapon kagyló-, csikóhal- és egyéb tengeri állat-mintás egyenpizsamát viselő SeaWorld alkalmazottak felügyelik, és segítenek a látogatóknak a simogatásban. Szó szerint! Természetesen nagy volt bennem a vágy a vízi lényekkel való testi kontaktusra, de csak a rájákat mertem megérinteni, mert azokat a pesti állatkertben már megsimogattam, és nem féltem tőlük. A teknős is oké volt, az nyugis cucc, ártalmatlan állatka. A tengeri csillagot csak azért mertem megfogni, mert láttam, hogy Nana és Chichi, a két kínai lány is a kezében tart egyet, és az nem csinál semmit. De a cápa már para volt. Oké, hogy gyerek még, de mégis csak cápa. Egyedül semmiképpen sem mertem közelíteni, így amikor láttam, hogy Gabriel és egy pizsamás kissrác az egyik cápasimogatónál van, gyorsan odamentem, hogy kivegyem a részem a mulatságból. A pizsamás megfogta az egyik kis cápát, hogy az ne tudjon elúszni, és félig a vízben tartva a halat, felszólított minket, hogy simogassuk meg. Most. Rendben, mondtuk Gabriellel, és megérintettük az állat hátát. Ennyi volt. Amúgy síkos és hűvös. Olyan, mint egy hal. :) A cápák mellett viszont volt a medencében egy bébirája is. Ő tényleg nagyon pici volt még, mint a két tenyerem. Őt meg lehetett fogni, aminek persze ő kevésbé örült és próbált szabadulni: őrület, hogy a kicsik még rájában is cukik! Imádom a ráját! :)

Az etetési-show keretében épp a dugong (indonézül duyong, magyarul tengeri tehén, latinul dugong dugon) kapott enni. Nagy tömeg gyűlt össze az akváriuma előtt, és mindenki izgatottan bámulta, ahogy egy búvár tengeri fűvel tömi az állatot. A dugong állítólag idejének 80 %-át azzal tölti, hogy legel, mert fő tápláléka, a tengeri fű, olyan kis tápértékkel bír, hogy gyakorlatilag folyamatosan ennie kell a szerencsétlennek, hogy ne haljon éhen. Hm ... nagy karrier egy életre ...

Dugong

De a legbizarrabb, legfurcsább, legelképesztőbb izét a SeaWorld múzeumrészében láthatjuk. Őszintén szólva már nem is emlékszem, mit mutatott be a múzeum ezen az izén kívül, mert emellett minden más érdekesség eltörpül. A terem közepén állt egy magas vitrin és benne egy barna színű, fodros szélű, kissé szív alakú, kb. két méter átmérőjű nagy párna, egyik oldalának közepén két lyukkal. El sem tudtam képzelni, hogy mi a nyavalya lehet ez! Leginkább tényleg egy nagy, a használatban már visszataszítóan megbarnult, huzat nélküli párnához hasonlított. Nem túlzok! Olyan undorító és ijesztő volt, hogy csak nagyon lassan mertem a túloldalára kerülni. Ott találtam egy nagyobb lyukat és alatta íves sorban 5-5 sötétbarna dudort.

"Mi a franc ez a hatalmas gyomorforgatóan rémisztő ... izé ... ?"

Megint a kis táblához fordultam segítségért, és megtudtam, hogy ez itt "Parni", egy óriás édesvízi ostoros rája (Himantura sp.). Mármint a maradványa. A preparálás utáni maradványa. Parnit 1999-ben fogták ki Pelabuhan Ratu-ban (Nyugat-Jáva), és miután mérget tartalmazó ostorait levágták, a SeaWorld-be költöztették. Akkoriban kb. 2 méter volt az átmérője. 9 évig élt a SeaWorld nagy akváriumában, és természetesen ő volt a SeaWorld sztárja. 2008-ban halálozott el, akkor már 250 cm volt az átmérője, súlya 230 kg és korát 70 évre becsülték. Végelgyengülésben halt meg. Ezután kipreparálták, és azóta "Parni már csak emlék, de emléke örökké él", mert ebben az ijesztően undorító állapotban továbbra is fogadja a látogatókat.

Parni

http://picasaweb.google.com/kenildem/ASeaWorldIndonesiaEsATamanMiniIndonesiaIndah#

(10-04-23)

TravEx - Halte Metro ITB

2010-05-10T00:47:00.001+07:00

Travel Express / Sightseeing

HALTE METRO ITB BANDUNG

Leírás: Végre egy igazi park Bandungban!

(10-04-20)

Végre egy igazi park Bandungban!

2010-05-10T00:37:00.018+07:00

- az ITB kampusza, a Taman Ganesha és Bandung egyetlen metrómegállója -

Ha Bandungban eljön az este, és te nem akarsz a kostban rohadni, a következő lehetőségek kötül választhatsz:

Elmész egy mall-ba, vagyis plázába, és nézegeted a kirakatokat, játszol a jetski- , forma1- , repülőgép- és kosármeccs-szimulátorokkal vagy beülsz a moziba.
Elmész egy kávézóba, ahol sokszor élőzene van és ugyanazok a kaják és italok, mint az utcán, csak kétszeres áron, vagy még drágábban.
Elmész egy zenés-táncos szórakozóhelyre, klubba vagy diszkóba, ahol 75.000 rúpiánál kezdődik a belépő, és 30.000 rúpia egy pohár sör. Ha nem a bárpultnál akarsz ücsörögni, hanem a kényelmes fotelekben, akkor egy baráti társaságnak vagy a párnak egy millát kell leperkálnia a helyért.
Elmész egy karaoke-klubba, ahol kibérelsz egy szobát és egy-két óráig kedvedre dalolgatsz, már ha ismered a dalokat (na jó, azért vannak angol nyelvű számok is, nem csak indonéz szerelmes dalok).
Felmész a város északi részére, a hegyekbe, ahol szép éttermekből vagy bambuszból tákolt warungokból gyönyörködhetsz a kilátásban.
Elmész egy barátod kostjába, és ott rohadtok kettesben, ha hívtok még több embert, akkor csoportosan.
Nem a kostban, hanem a Circle K előtt rohadtok (ez egy éjjel-nappali bolthálózat, kisbolthoz méltó árakkal).

Az 1-4. pont a mi pénztárcánknak, érts ez alatt Adét és engem, túl drága. Az 5. megoldás elég jó, mert 2-3.000 rúpiáért tudsz inni egy kávét a bambuszwarungban, és a város és hegyek látványa tényleg csodaszép naplementekor vagy éjszaka. A 6. pont uncsi, mert amúgy is mindig a kostban vagy az STSI-n dolgozunk Tündével. A CK-megoldás pedig olyan, mint a kávézó, igaz, hogy kicsit olcsóbb, de cserébe a bolt előtt kell ülnöd a földön. Igaz, hogy vannak olyan CK-k vagy Yomart-ok, ahol a bolt előtt van egy-két műanyag asztal és szék, vagy pad, de ezek is koszlottak és lepusztultak.

Esténként sokszor jutottunk el arra a pontra, hogy kifelé, ki kell szabadulni a kostból vagy az STSI színházterme melletti padlóról, állandó irodánkból, és el kell menni valami szép helyre, ami változatosságot jelent. Az északi dombok is unalmasak lettek egy idő után, és nekem állandóan azon kattogott az agyam, hogy hová lehetne még menni, ami nem kerül pénzbe, és kellemes hely.

- Megvan! Hát persze! Menjünk el egy parkba sétálni! - jött világmegváltó ötletem.
- Szuper! Menjünk! - csillant fel Ade szeme is, majd egy pillanatnyi csönd után hozzátette:

De hol van Bandungban park?

Senkit ne tévesszen meg! Bandungban vannak parkok. A térképen is sok helyen megtaláljuk a "taman = kert, park" szót. Nagyon szép például a Gedung Sate kertje, vagy a manapság katonai célokra használt gyarmatosítás korabeli épületek parkjai, vagy a Balai Kota (Városháza) előtti tér, ahol hatalmas, ősrégi fák árnyékában áll a Fehér Orrszarvú szobra. De ezek mind kormányzati vagy katonai létesítmények, a pórnép elől gondosan elzárva.

A Buah Batu-hoz közel egy obeliszken lángoló fáklya szobra emlékeztet arra, amikor Bandungot felgyújtották fiai, hogy a város ne kerüljön újra a gyarmatosítók kezére (Monumen Bandung Lautan Api), és ez az emlékmű a Taman Tegallega nevű parkban áll, amely azonban állandóan be van zárva, hogy a koldusok és egyéb kétes elemek ne verjenek ott tanyát. A Taman Maluku, amely Bandung központjában, a factory outletekkel teletűzdelt Jalan Riau mellett van, a banci-k vagyis transzvesztita prostituáltak felségterülete. Ilyen választék mellett nem csoda, hogy eddig mindig északnak vettük az irányt.

Ezen az estén azonban megtört a jég, mert az előző szombati ITB-s International Day alkalmával láttam, hogy az ITB kampusza szép tágas, tele fákkal és szép épületekkel. Ez adta az ötletet, hogy nézzük meg tüzetesebben. Sajnos már sötét volt, amikor megérkeztünk, de a hely teljesen beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Végigsétáltunk a kampuszon, és az északi végén találtunk egy érdekes képződményt. Széles lépcsőn lehetett lesétálni egy a földbe bemélyesztett területre. Olyan volt, mint egy nagy medence, amelynek alján warungok és kis klubszobák nyíltak. Előttük diákok beszélgettek, zenéltek, énekeltek a langyos estében. Innen nyílt egy aluljáró, amely átvezetett az ITB sportpályájára. A focipályát a szokásos salakos futópálya szegélyezte és azon kívül egy padokkal felszerelt lugas futott körbe. Egy kis területen a fák körül kavicsos utacskákat építettek, és a a sűrűbben elhelyezett apró, majd egyre ritkább és egyre nagyobb kavicsokon sétálva keleti talpmasszásban részesítettük megfáradt végtagjainkat. Az aluljárót teljesen kicsempézték és ettől határozottan egy metrómegálló hatását keltette. A jó akusztika miatt éppen egy kis kórus tartott itt próbát. A kampusz főbejáratánál jópofa cserjék vékony, kanyargós ágai fonódtak a kapuzat oszlopai köré és közé. Kiváló hely volt a fotózásra! :)
És ezután következett a meglepetés! A kampusz előtt, a Jalan Ganesha túloldalán kis park húzta meg magát szerényen. Egy igazi park! Fákkal, lugasok alatt álló padokkal, halastóval! Igaz, a tó nagyon büdös volt, ki tudja, mióta poshadt benne a víz, amelynek szagát a gyakori esőzések sem tudták elfedni, de mégis csak egy parkocska volt. Leültünk egy padhoz, és elégedetten nyugtáztuk, hogy megtettük a lehetetlennek tűnőt, megtaláltuk Bandung egyetlen igazi parkját! A kőpad mellett kis kőasztal is állt, oldalában konnektorral. Csak nem?! Még wifi is van a parkban? Hisz mi másért telepítenének konnektorokat, ha nem sok online laptop kedvéért? Ade pont magával hozta a gépét hát kipróbáltuk. Nem volt benne áram, de sejtésünk beigazolódott. Egykor valóban lehetett itt áram és wifi is, mert amikor jobban szemügyre vettük a park közepén álló oszlopot, láttuk, hogy annak tetején korunk bálványa kapott örök emléket szobor formájában: egy kinyitott laptop.

http://picasaweb.google.com/kenildem/HalteMetroITB#

(10-04-20)

Marie's House - Demo Version

2010-05-10T00:27:00.017+07:00

Itt meghallgathatjátok a Marie's House demo verzióját. Megfelelő ellenérték megtérítése mellett az eredeti stúdiófelvétel birtoklása és a csengőhang letöltése is lehetséges!

AdeBrata: MARIE'S HOUSE

Leírás: Marie's House

(10-04-17)

Marie's House

2010-05-10T00:25:00.027+07:00

A Wartawan beli kostban már szép csapat gyűlt össze. Parwiz, Sausia, Dey, Lenny és Rene a mi megérkezésünk után már csak Rodekre vártak, hogy mindannyian együtt induljunk el a Dago-ra, Marie házibulijába. A várakozás hosszú perceit Ade és Parwiz azzal próbálták meg lerövidíteni, hogy egy dalt írtak a témában:

It's Saturday night, we all gathered in the house,
Everyone waiting to go to Marie's house.
There's eleven of us ready to get drunk and parties,
Everyone waiting to go to Marie's house.

Saturday night we're happy and we're having fun,
Together we are where friendships never end.
Oh, such a night with stars and the moon and smoke and cigars,
Saturday night in Marie's house.

Mikor megvolt már a szöveg, Tünde és én is csatlakoztunk hozzájuk, és együtt gyakoroltuk az opuszt. Nekem tetszett, de Parwiz elégedetlen volt.

"Nem elég érdekes a dallam! Unalmas! Kéne bele valami, ami feldobja ... egy kis dög!"

Dög végül nem lett, a dallam maradt, és végre befutott Rodek is. Beültünk hát két kocsiba, és elindultunk északnak. Ade kocsijában jött velünk Parwiz, Tünde, Sausia és a bátyja, Leo. A többiek Lenny kocsijában követtek minket. A város déli részén fekvő Buah Batu-tól a Dago messze van. Főleg a szombat esti forgalomban, amikor mindenki megy valahová, bár nem mintha ez más napokon máshogy lenne a négymilliós Bandungban. A legnagyobb dugó mindig a Jalan Dago-n van a Simpang Dago lámpájánál, amely megfogja a kocsisort. Várakozás közben lelkes fiatalok boldogítottak minket, akik a két sávot elválasztó járdaszigeten vonultak le-föl, és dobokkal, cintányérokkal és csörgődobokkal éktelen lármát csapva pénzt gyűjtöttek valamire. Nem tudom, mi volt épp az aktuális jótékonysági cél (útépítés, a padangi földrengés áldozatai vagy valami más), de éneklésük minket is dalos kedvbe hozott. Újra felcsendült a "Marie's House", de kissé módosult szöveggel:

... There's six of us ready to get drunk and parties,
Everyone on the way to Marie's house.

Saturday night we're in the queue in the car,
Together we are and the queue never ends ...

A kereszteződésen túljutva már gyorsabban haladtunk, de az úticél hollétét illetően bizonytalanok voltunk. Marie nagyjából elmagyarázta, hogy kell találnunk majd egy "Post box"-ot, és ott kell befordulni az ő utcájukba. Egyre csak haladtunk felfelé és felfelé, míg egyre sötétebb, szűkebb és háztalanabb területre értünk. Postaládának, vagy postahivatalnak se híre, se hamva. Amíg Ade visszafordult egy helyen, ahol a szűk utcácska engedte, a "Marie's House" új fordulatot vett:

... Oh, such a night with stars and the moon and smoke and cigars,
And we don't find the Marie's house.
Oh such a night, but where is your house,

oh, oh, Marie, where i-i-i-is your house??? ...

Legurultunk a hegyről és egy Y-kereszteződésnél megpróbálkoztunk a másik úttal. Itt sem volt rózsásabb a helyzet. Habár én már voltam Marie-nál a szülinapi bulija alkalmából, most semmi nem tűnt ismerősnek. Még egyszer visszafordultunk, majd visszaérve a kereszteződéshez még egy hátraarc, és újra hegymenet, mikor hirtelen megláttuk az út szélén Lenny kocsiját. Leparkoltunk mögötte, kikászálódtunk a kocsiból, és Ade frissítette a keresés során szinte folyamatos telefonos kapcsolatot Iva-val. Már közel jártunk. Kicsit feljebb kellett menni az úton, befordulni jobbra egy utcabejáratot jelző kapu alatt, és csodák-csodája, velünk szemben feltűnt a kis "post box", amelyről kiderült, hogy nem posta vagy postaláda, hanem egy őrbódé, indonézül "pos jaga". Marie minden bizonnyal erre utalt.

Kis sikátoron kellett felmászni, felettünk egymás fölé épített házikók emelkedtek, mint egy ócska kis legófalu. Újból meg kellett állapítanom, hogy ez az a hely Bandungban, ahol a legszívesebben laknék. Amikor először jártam itt, még elszörnyedtem, hogy milyen messze van, ide már angkot se jár, csak ojek hoz föl a házadhoz vagy a saját motorod. Nem is értettem, Marie hogy bír innen bejárni illetve lejárni heti három napon Jatinangorba, amely a város keleti vége után van. Akkor még nem volt Tornádó, és nem is sejtettem, hogy egyszer majd lesz. Most, motortulajdonosként, már sokkal kivitelezhetőbb lett volna az itt lakás. A Pusat Bahasa közel van (a Simpang Dago-nál), és motorral minden megközelíthető lenne. Persze nem volt kérdés, hogy nem költözök, hiszen a kostot már kifizettem egy évre. És mostanában úgyis a Buah Batu a fő úticélom, az meg kellemesebb a Sukarajinból.

Ezen elmélkedve egyszer csak megpillantottam Iva-t az egyik ház utáni szűk kis lépcsőn. Végre, megérkeztünk! Már csak fel kellett mászni a házhoz ... ahol sikerült még egyszer eltévednünk, és rossz kapuhoz mentünk, de végül csak bejutottunk!

A háromszintes ház középen lévő nappalijában egy szőnyegen ücsörögtek a vendégek, beszélgetve, iszogatva (volt, aki sört, volt, aki üdítőt), külföldiek és indonézek vegyesen, ismerősök és ismeretlenek egyaránt. A ház belülről is nagyon tetszett. A legalsó szinten az előszoba mellett egy tágas konyha, és egy indonéz viszonylatban bálteremnek számító kamar mandi kap helyet, illetve a lépcsőfeljáró mellett nyílik egy hálószoba is. A középső szinten van a nappali, ahonnan két szoba nyílik, és egy kis erkély. A legfelső szinten van még egy fürdő, két szoba és a tetőterasz. Ez utóbbi ideális reggelizésre, kávézásra, ruhaszárításra. Hasonló házat képzelünk el mi is Tündével, ahol jövőre lakhatunk a Project-en dolgozgatva ... mármint képzeltünk addig, amíg meg nem kaptuk a rossz hírt a Darmasiswával kapcsolatban. De az álmok és a remény hal meg utoljára! Tervezgetni mindig szabad, sőt kell is!

A Dago már a hegyek között van, elég magasan, itt reggel is kellemes az idő, tehát mi is mindig a teraszon fogunk reggelizni, mert nem tűz oda a nap, és estefelé, mikor már kifejezetten hideg van rövid ujjú pólóban, meleg pulcsiban és forralt borral ücsörgünk majd a kivilágított háztetők felett ... na jó, rendben, annyi pénzünk talán nem lesz, hogy bort vehessünk, vagy ha lesz, én nem arra fogom pazarolni, de azért szép a gondolat ... :)

Az este hidege ellenére most is a tetőteraszon vertünk tanyát, és miközben Parwiz kiélte ébredező popénekesi ambícióit, Tünde és én mérlegre tettük a dolgok aktuális állását. Egyáltalán nem találtatott könnyűnek. 8. hónapja voltunk Indonéziában, rengeteg élménnyel és tapasztalattal a hátunk mögött, tájak, városok, barátok suhantak emlékeinkben, és mosolyogva gondoltunk a még előttünk álló kalandra, a Project-re, a kalandok kalandjára, amely egész itt tartózkodásunk csúcspontja és koronája lesz ...

We found the place, we're walking to the house,
Everyone having a party at Marie's house.
Three stories (sic!) house where we can see the mountain,
Everyone bringing the beers to Marie's house.

Saturday night we're happy and we're having fun,
Together we are where friendships never end.
Oh, such a night with stars and the moon and smoke and cigars,
Saturday night in Marie's house.

(10-04-17)

(A dalszöveg eredeti átiratban szerepel. A videót elindítva tanúi lehettek az opusz születésének.)

A MARIE'S HOUSE SZÜLETÉSE

ITB International Day

2010-05-10T00:16:00.003+07:00

Reggel fél 9 körül megérkeztünk az ITB (Institut Teknologi Bandung) kampuszára, felöltöttük "tradicionális" magyar ruhánkat és elfoglaltuk az előző nap már berendezett és kidekorált "HUNGARY" feliratú standunkat. A forgatókönyv ugyanaz volt, mint az Unpad-on. Kedvesen mosolyogtunk az érkező érdeklődőkre, elmondtuk, hogy merre van Magyarország, megnézegették a novemberben a Nagykövetség által küldött prospektusok maradékát illetve egy szép, Budapestet bemutató albumot, és leültettük őket, hogy próbálják meg kirakni azt a puzzle-t, amelyet Tünde Apukája készített fából, és Magyarország megyéit kell benne a megfelelő helyre berakni. Volt, aki feladta, de jó pár vállalkozó szelleműnek sikerült, így ők kaptak egy példányt abból a prosiból, amelyikből a legtöbb volt még. Ez aztán az is hamar elfogyott, és nem propagáltuk tovább a kirakóst, nehogy teljesen kifosszanak minket.

A többi standon is könyvek voltak, Madagaszkárnál hagyományos játékok, a Goethe Institut pedig egy tesztet töltetett ki a látogatókkal, és nyertünk mi is egy-egy baseball sapkát és Goethe Institut-logós textil-szatyrot. Ott volt Marie, a Jatinangorban tanító német lány, és Iva is a madagaszkári standnál. Sok országnál meg lehetett kóstolni valami finomságot, de hamar kiderült, hogy minden pénzbe kerül, és mivel a gázsit már elmulattuk tegnap, nem volt részünk kulináris élvezetekben. A kedvenceim a líbiai srácok voltak, akik hagyományos ruházatukban méltóságteljesen ácsorogtak a standjuk előtt és szépséges színes könyvekkel mutatták be országukat. Megkérdeztem, hogy kaphatok-e egy könyvet emlékbe, de ők sem akarták elosztogatni az Indonéziában oly ritka és ezért értékes példányokat. Vágyódásomat látva azonban a program végén az egyik srác odajött hozzánk, és halkan közölte, hogy ha akarok, akkor most menjek a standjukhoz és választhatok egy könyvet. Több se kellett, már rohantam is, és kiválasztottam egy szép kiadványt Líbia népcsoportjainak érdekes és egzotikus arcairól.

A nap egyébként úgy telt, ahogy azt vártuk, folyamatosan vigyorogni kellett és fotózkodni a látogatókkal és a részvevőkkel. Fekete kalapban, vagy anélkül, a "Hungary" feliratú párnahuzatokat tartva vagy lobogtatva (a párnák hiányoztak, mert novemberben azokat Zita hozta nekünk, és most lusták voltunk újra elkérni tőle). Gyorsan és felváltva fogyasztottuk el a papírdobozban kapott ebédet, mert a photo session nem állhatott le egy pillanatra sem. A rendezvényt egy nagy közös tánc zárta, amelyet a madagaszkári csapat tanított az összegyűlteknek.

A program végén észrevettük, hogy megint lehet kapni egyenpólót. Ki is választottam magamnak egy S és Tündének egy M méretűt. Ingyen pólóból sohasem elég! De hamarosan megjelent a standunknál a pólókat osztogató lány, és kedvesen mosolyogva kérte az árát: 40.000 rúpiát egy darabért. Upsz! Szóval ez sincs ingyen! Vigyorogva és szabadkozva visszaszolgáltattam a ruhadarabokat, de végül is így sem tértünk haza üres kézzel: a baseball sapka, a textil-szatyor és a Líbiáról szóló képeskönyv is szép emlékek az ITB 2010-ben megrendezett Nemzetközi Napjáról.

A program végén Tünde hazament Tornádóval, engem hazavitt Ade és miután lemostam magamról a fotózkodás verejtékét, mi is lementünk a Buah Batu-ra, hogy onnan induljunk együtt Marie házibulijába.

http://picasaweb.google.com/kenildem/ITBInternationalDay2010#

(10-04-17)

Heti Hírmondó

2010-05-10T00:08:00.002+07:00

Darmasiswa 2010/2011 - Telefonhívás a távolból - Felkészülés az ITB International Day-re - Karaoke buli

Ez a hét a Project jegyében telt és büszkén állíthatom, hogy nagyon hatékonyak voltunk. Sajnos üröm is vegyült a szorgosan végzett munka feletti örömbe. Április 14-én, szerdán, felkerült a friss lista a Darmasiswa ösztöndíj honlapjára. Tavalyhoz képest háromszor annyian, több mint 700-an kapták meg az ösztöndíjat a 2010/2011-es tanévre, de Szilvási Tünde Judit és Kenéz Ildikó Emese nem szerepelt a sorban. Hiába volt hát minden erőfeszítés, a pályázati anyag utolsó pillanatban való gondos összeállítása! Nem értettük, hogy mit rontottunk el, hiszen a Project miatt biztosak voltunk benne, ha valakit engednek hosszabbítani, akkor azok mi leszünk! De nem így történt ... Először azt hittük, hogy a hosszabbítás nehézsége miatt nem is volt esélyünk. De később kiderült, hogy Gitta is újra pályázott Semarangban, és ő megkapta. Megnéztük újra a listát, és ő valóban rajta volt, mi viszont később sem kerültünk fel rá. Az is eszünkbe jutott, hogy Jakartában elkavarták valahogyan a beküldött anyagot. Mi ugyanis közvetlenül a Darmasiswa honlapon megadott két címre küldtük el a pályázati paksamétát postai úton, a budapesti nagykövetségnek pedig emailben. Igaz, az STSI-nek nem szóltunk külön, hiszen úgysem ők döntenek a dologban. Talán nem érkezett meg Jakartába az anyag? Vagy ott bekerült egy aktakupacba és elfelejtették? Azóta talán már aktakukacok rágják??? ... Áááá ...
Nem volt mit tenni, elfogadtuk a tényállást, és dolgoztunk tovább. Tudtuk, hogy ha arra kerül a sor, és csak a Darmasiswa lesz az egyetlen megoldás, hogy visszajöjjünk és folytassuk a Project-et, akkor azt annak idején a megfelelő szinten el tudjuk majd intézni. Csak persze kényelmesebb lett volna, ha legalább ezzel nincs gond.

Csütörtökön nagyon kellemes és vicces meglepetés ért. Egyszer csak csörgött a telefonom, és nem akartam hinni a szememnek: Balázs, egy régi jó barát, hívott ... Magyarországról! Nagyon megörültem neki, de csodálkoztam is, hogy miért hív ilyen messziről a mobilon. Kiderült, hogy felszámolták a cégét, ez volt az utolsó napja, amikor még megvan a céges kocsi, meg a céges mobil. Balázs nem örült a helyzetnek, és úgy gondolta, ha már vissza kell szolgáltatnia ezeket a javakat, hát mellékel a telefonhoz egy szép összegű számlát is! Előkereste azt az ismerősét, aki jelen pillanatban a legmesszebb tartózkodik, és én voltam a nyertes! :) Legalább 40 percig beszélgettünk, tehát biztosan szép összeg jött össze! Balázs elárult egy titkot is, amit nem szabad továbbadnom ... ja, persze, ezért titok ... szóval erről most hallgatok, és majd annak idején elbüszkélkedek, hogy "Hehehe, én már rég tudom!" :)

Pénteken délután az ITB kampuszán volt jelenésünk, mert másnap került megrendezésre a helyi International Day, amelyen mi a már mondhatni szokásos standunkkal vettünk részt. Itt nem volt annyi pénz a stand felállítására és dekorálására, mint az Unpad-on. Összesen 100.000 rúpiát kaptunk, de ez nem volt gond, hiszen már minden szükséges kellékkel rendelkeztünk. Csak egy vastag cellux-ot és egy kétoldalú ragasztószalagot kellett vennünk, hogy legyen mivel felerősíteni a képeket, az Üzenet-falat, a függönyöket és a kalocsai szobabelsőt ábrázoló fotófalunkat. Már korántsem fordítottunk annyi gondot a dekorálásra és a stand tartalmára, mint novemberben, de így is a miénk lett az egyik legszínesebb és leglátogatottabb stand. Csak a cseheknél volt nagyobb tolongás, mert ők kaját is adtak a jónépnek (igaz, hogy pénzért). Előkészítettük tehát a standunkat másnapra, és este elmentünk egy karaoke klubba Sausia, Parwiz és Ade társaságában. Ezzel el is mulattuk a másnapi végeláthatatlan vigyorgásért és fotózkodásért kapott kb. 40.000 rúpiás gázsit. Én biztos valami másra költöttem volna, de néha jót tesz az embernek, ha kiereszti a gőzt, vagyis a hangját egy zárt szobában.

(10-04-12 / 10-04-18)

TravEx - A Tangkuban Perahu Fejlesztési Project

2010-05-09T23:55:00.008+07:00

Travel Express / Fejlesztés

A TANGKUBAN PERAHU FEJLESZTÉSI PROJECT

Leírás: Túra a Tangkuban Perahu-n és fürdőzés Ciaterben

(10-04-11)

TravEx - Botanika és kézművesség

2010-05-09T23:50:00.009+07:00

Travel Express / Tudomány

BOTANIKA ÉS KÉZMŰVESSÉG KAPCSOLATA INDONÉZIÁBAN

Leírás: Túra a Tangkuban Perahu-n és fürdőzés Ciaterben

(10-04-11)

TravEx - Az indonéz utak állapotának geotradicionális okai

2010-05-09T23:45:00.009+07:00

Travel Express / Tudomány

AZ INDONÉZ UTAK ÁLLAPOTÁNAK GEOTRADICIONÁLIS OKAI

Leírás: Túra a Tangkuban Perahu-n és fürdőzés Ciaterben

(10-04-11)

TravEx - A Tangkuban Perahu és Ciater

2010-05-09T23:40:00.000+07:00

Travel Express / Természet

A TANGKUBAN PERAHU ÉS CIATER

Leírás: Túra a Tangkuban Perahu-n és fürdőzés Ciaterben

(10-04-11)

Túra a Tangkuban Perahu-n és fürdőzés Ciaterben

2010-05-09T23:35:00.011+07:00

A felborult hajó, átszakadt gát, szerelem és vérfertőzés regényes hangulatát mellőzve a sokkal racionálisabb és kevésbé romantikus geológusok szerint azonban csupán annyi történt, hogy a Tangkuban Perahu középső része leomlott a felhalmozódott vulkáni hamu súlya alatt, és a megszokott kúp alakú forma helyett ezért lapos a hegy teteje. Bandung környékének leghíresebb vulkánja 2076 méter magas, és könnyen megközelíthető kocsival vagy motorral. Amikor novemberben Riával és Rebeccával megpróbáltuk meghódítani, de a hatalmas eső visszafordított minket, akkor egy rozoga, kövekkel borított földúton indultunk el. Most azonban István volt a sofőrünk, és ő egy másik, aszfaltozott és meglepően kevés kátyúval tarkított utat ismert. A főútról lekanyarodva megvettük a belépőjegyet, amely KITAS-unknak hála csak 15.000 rúpiába került fejenként (a külföldiekre kiszabott 50.000 rúpia helyett), és szépen felkanyarogtunk egészen a kráterig.

A Tangkuban Perahu fő krátere, a Kawah Ratu (Királynő Kráter), tágas és mély, a közepén opálos türkiz tavacska, vagy inkább pocsolya csillog, és a szokásos záptojásszag terjeng körülötte. Az út egy a kráter szélén húzódó parkolóban ér véget, ahol warungok, szuvenírárusok, helyi turizmók és a nekik sétalovaglásra ajánlott lovak kavalkádja fogadott minket. Miután leparkoltunk, és gyorsan beugrottunk a kamar kecil-be, igyekeztünk minél távolabb kerülni a tömegtől. Először egy szuvenírbolt soron kellett végighaladnunk, ahol sálat, sapkát, ásványokat (mondjuk azok között voltak hatalmasak és csodaszépek is), "I love Bandung" -os pólót és még ki tudja mi mindent vehettünk volna. Találtunk azonban érdekes dolgokat is. Például egy kókuszdióból faragott vicces ülő majmot, amelynek a szőrét a kókusz kemény héjának kiszáradt rostjai képezték. A másik érdekesség egy különleges fa volt, amelynek a kérgét lehántva csodaszép minta bukkant elő. Ebből vázákat, gyertyatartókat és állatszobrokat faragott a mester. Különösen találó volt a leopárd, mert a fa természetes motívuma a leopárd szőrének természetes mintáját idézte. Elhagyva a szuvenírsort már csak néhány warung állt, ahol a kopi susu mellett jól megfért a kráterből összekapart és műanyag palackban árult vulkáni iszap és a kígyóriasztó fakéreg, amelynek füstjét eme lábatlan jószágok nem szenvedhetik.

A kráter peremén sétáltunk végig, ahol a girbegurba fatörzsek között békés padok várakoztak a kirándulókra. A parkoló zsivaja már csak a távolból hallatszódott, és ahogy haladtunk tovább, úgy maradtunk teljesen egyedül a vulkán peremén. Az indonézek szeretnek kirándulni, a Bandung környéki látványosságok (tavak, kráterek, vízesések) mind jól megközelíthetőek kocsival és motorral, és teljesen kiépítettek. Szó szerint kirándulni szeretnek. Nem túrázni, sétálni, hanem felpattanni a motorra vagy beülni a kocsiba, elmenni a tóhoz vagy vízeséshez, kiszállni a parkolóban, lenézni a kráterbe (vagy fel a vízesésre), enni, inni, majd hazamenni. Olyan messzire, mint mondjuk a warungsor vége, vagy pláne a Kawah Ratu túloldala, csak az elvetemült bule turisták merészkednek. Tisztelet azon kevés indonéz kivételnek, akik valami oknál fogva vállalkozó szelleműek ... biztos tinédzserek ... hah, fiatalság bolondság! A kráter túlsó peremén már csak hárman bóklásztunk, de hogy előttünk jártak erre indonézek is, arra a bizonyítékot a perem túlsó oldalán mélyülő másik kráter szolgáltatta. Ennek lapos, homokos alján számtalan, kövekből kirakott felirat hirdette, hogy melyik város szülöttei vagy melyik iskola tanulói voltak oly vakmerőek, hogy leereszkedtek a mélybe.

Tovább haladva a keskeny, lapos perem egyszer csak sárga, vörös és lila sziklák és kövek borította részhez ért, és ezeken felmászva egy kis sziklateraszra jutottunk, ahonnan beláttuk mindkét krátert. Itt estek le az első esőcseppek. Egészen addig szép időnk volt, a hónapok óta tartó esőzések után végre egy olyan napra virradtunk, amikor nem zuhogott, és mi épp a természetben leledztünk! A halkan és sunyin koppanó esőcseppek elszakították a cérnát! Nem épp lányosan, nem egy trágár kifejezést használva, ott a sziklateraszon kifejtettük véleményünket az időjárás istenének. Hát, nem köszönte meg, amit tőlünk kapott! :)

A sziklateraszról már csak néhány gyökéren kellett felkapaszkodnunk, hogy beérjünk a dzsungelbe, ahol kunkori páfrányok és vastag, zöld mohával borított fatörzsek fogadtak ... ja, és egy fatábla, azzal a megnyugtató felirattal, hogy

"DI ATAS ADA WARUNG" = "Fent van warung"

Hála az Istennek, már egy pillanatra azt hittem, hogy kijutottam a civilizációból, és elmerülhetek egy kicsit a Tarzan-történetek helyszínének hangulatában ... :)

Felfelé haladva kijutottunk egy kis sziklára, ahonnan szépen be lehetett látni az egész Kawah Ratu-t és a túloldalon hullámzó parkolót. Az időjárás istene meghallgatta imánkat illetve szidalmainkat, és egyszer csak kisütött a nap. Elégedetten másztunk tovább. Mégiscsak mi vagyunk a főnökök!

Fent valóban volt warung, ahol meg is pihentünk egy pár percre. Ezután az út újból a kráter peremén vezetett vissza minket a parkolóba. Innen oldalról jópofa látvány tárult elénk. A kocsik és motorok hullámzó sorban álltak a kráter szélén, ahogy a parkoló felszíne követte a kráter kagylóhéjhoz hasonló vonalát.

A következő programpont a Kawah Domas lett volna, ahol a forrón előtörő vízben állítólag megfő a tojás. Ehhez be is szereztünk egy zacskó tojást az egyik warungban. Már elő volt készítve kráterben való megfőzésre, a nejlonzacskó szája egy hosszú madzzaggal volt bekötve, gondolom, hogy a már megfőtt tojásokat ki lehessen húzni a forró vízből. Ittunk egy kávét, és ez volt a szerencsénk, mert közben az időisten meggondolta magát és leszakadt az ég. Zuhogott az eső, patakokban folyt le az úton, és bármennyire sajnáltuk, hogy ki kell hagynunk a Kawah Domas-t, én a lelkem mélyén örültem, hogy nem útközben kapott el minket a zuhé. Volt ugyan ernyőm, de azt okosan a kocsiban hagytam, így hát vártunk, hogy alábbhagyjon. Ücsörögtünk a warungban, lassan kiürültek a kávéspoharak, és egyre hidegebb lett, ahogy az eső lehűtötte a levegőt. Mégiscsak fenn voltunk 2000 méteren! Egy jó 3/4 óra után elveszett a remény, hogy az eső valaha is alább fog hagyni, így nagy levegőt vettünk és felszaladtunk a kocsihoz.

A Tangkuban Perahu után a következő település Ciater, amely termálvizéről híres. Ez jó programnak ígérkezett, hiszen a meleg vízben ázva az eső sem olyan zavaró. Meg is találtuk a fürdőt, 35ezer rúpia volt a belépő, és nagyon kellemes környezetben két medence várta a fürdőzőket. Itt már nem volt olyan hűvös a levegő, de jó volt belemerülni a forró vízbe. Az eső még esett, így néhányan esernyő alatt ücsörögtek, mármint a vízben. Pancsoltunk egy ideig, de a savas víz hamar öregasszonnyá változtatott minket, kezünkön egyre több ránc jelent meg, és a magas savtartalom a víz ízén is érezhető volt. Sőt, ha a szemünkbe folyt, akkor egyenesen marta azt. Nem tudom pontosan, hogy milyen betegségekre javallják a ciateri termálvizet, de az tuti, hogy lemart minden elhalt bőrdarabot és bacit a testünkről.

Az útikönyvben olvastuk, hogy a ciateri hotspring nevezetessége, hogy egy természetes vízesés is van a strandon. Megkérdeztük hát, merre találjuk, és ekkor kiderült, hogy van egy sokkal nagyobb fürdő is. A vízesés ott van. Átöltöztünk hát, és habár már elég volt a fürdésből, elindultunk, hogy legalább megnézzük azt a híres termálvízesést. Kis kanyargás után meg is találtuk. A bejáratnál hatalmas nyüzsgés volt, ki-be áramlottak az emberek. Ide csak 15ezer lett volna a jegy, de mi bekéredzkedtünk, mondván, hogy csak szét akarunk nézni. Hehe, jó trükk ... legközelebb majd alkalmazzuk. :) Akkor azonban valóban csak szétnéztünk, de amit láttunk, az elképesztő volt. Azóta bánom, hogy lusta voltam elővenni a kamerát ... bár, várjunk ... igen, azért nem vettem elő, mert megint rákezdett az eső ... de az biztos, hogy a ciateri local hotspring megér majd egy újabb misét.
Képzeljetek el egy erdős részt, fákkal, bokrokkal, amelyek között helyes kis patak folyik. A víz itt-ott zúgókon halad át és a sziklák kis vízeséseket képeznek. Megvan? Elképzeltétek? Rendben. Akkor most borítson be mindent a gőz, mert a patakban forró víz folyik, és vegyetek le minden színt, kivéve a barnát. A fák és bokrok leveleinek zöldje teljesen eltűnik a patak hordalékos vizének, a part sarának és a fürdőző emberek testének barna kavalkádjában. A hatalmas természetes erdei gőz- és termálfürdőben gyerekek visítoztak a köveken csúszkálva, anyukák és apukák tartották csemetéiket a vízesés meleg vize alá, és meglett matrónák ácsorogtak nyugodtan a vízesés sziklafalának dőlve. A látvány leírhatalan volt. Előbbi strandunk egy luxus szálloda medencéje volt ehhez képest. Akkor ott az esőben nem éreztem túl sok vágyat elvegyülni és elmerülni e termálsár-tengerben, de az biztos, hogy lesz még ide egy utunk.

http://picasaweb.google.com/kenildem/ATangkubanPerahuEsCiater#

(10-04-11)

Sangkuriang és a felborult hajó legendája

2010-05-09T23:25:00.002+07:00

Réges-régen a prianganok földjén egy furcsa király uralkodott: Tumang, egy félisten, aki varázserővel bírt, és kutya formájában tengette napjait. Feleségét Dayang Sumbi-nak, fiát pedig Sangkuriang-nak hívták. Egy nap Dayang Sumbi szarvasmájat és vadhúst kívánt enni, ezért elküldte fiát a közeli erdőbe vadászni. Sangkuriang hűséges ebével vagyis apjával egész nap az erdőt járta, de a vadászszerencse nem talált rá. Késő délutánra már teljesen kétségbe esett, hogy nem tud az anyjának szarvasmájat tálalni vacsorára! Szarvas nem volt, máj meg kellett, hát lelőtte az egyetlen kéznél lévő állatot, a kutyát vagyis apját. Annak máját és húsát szolgálta fel anyjának a vacsoraasztalnál. A nő azonban rájött a turpisságra, éktelen haragra gerjedt, hogy fia hazudott neki és megölte a kutyát vagyis apját. Jól megpofozta fiát, aki rémületében messzire menekült a szülői háztól.

Teltek-múltak az évek, Sangkuriang vándorként sok várost és országot bejárt, míg egy napon visszajutott saját városába. Ott találkozott egy gyönyörű asszonnyal, aki történetesen a saját anyja volt, és halálosan beleszeretett. Mármint Sangkuring a nőbe. De a nő is viszonozta érzéseit. Csodás szerelem szövődött kettejük között, és már az esküvőjük előestéje volt, amikor Dayang Sumbi szerelmese profiljában felismerte egy szem fiát. Ez nagy dilemmába taszította. Tudta, hogy nem mehet hozzá a saját fiához, de csalódást sem akart okozni neki azzal, hogy egyszerűen lemondja az esküvőt. Így cselhez folyamodott. Olyan feltételt szabott Sangkuriang számára, amelyről úgy gondolta, a férfi nem tudja majd teljesíteni.

"Holnap hajnalig csinálj egy nagy tavat, majd építs egy hajót, s azzal jöjj el értem napfelkeltekor!" - hangzott a lehetetlennek tűnő feladat.

Sangkuriang azonban nem esett kétségbe. Egy gáttal felduzzasztotta a Citarum folyót, és máris kész volt a tó. Aztán nekilátott a hajó építésének is. Dayang Sumbi rémülten látta, hogy szerelme vagyis gyermeke teljesíteni fogja a feltételt, és így hozzá kell majd mennie feleségül! Varázserejű sáljának egyetlen lendítésére villámokkal világította meg a keleti horizontot, mire az összes kakas kukorékolni kezdett, jelezvén a hajnalt és a földművesek idejekorán munkába indultak. Sangkuriang csalódottan nézett a hamis hajnalpírban fürdő láthatárra, és elkeseredett dühében felrúgta a majdnem befejezett hajót. A hajó felborult, és így keletkezett a Bandung felett magasodó, jellegzetes koporsó alakú hegy, a Tangkuban Perahu. Neve szunda nyelven szó szerint felfordított hajót jelent. A gát is átszakadt, a víz elfolyt és a tó helyén ma egy város áll, Bandung (e legenda szerint neve a bendung = gát szóból ered).

Eddig a szundanéz mítosz, amely a valóban felfordított csónakhoz hasonló Tangkuban Perahu vulkán és Bandung városának születését magyarázza. Mint oly sok mitologikus történet, monda és legenda, ez is tele van furcsaságokkal és ellentmondásokkal. Miért nem mondta meg Sangkuriang az anyjának, hogy aznap a szarvasok résen voltak? Milyen apa az, aki jobban szeret kutya formájában vakarózni, ahelyett hogy odafigyelne a fiára, hogy az ne lője le a májáért? Mondjuk ugyanez vonatkozik az anyára is. Szegény Sangkuriang egy eléggé megfélemlített gyerek lehetett. Hogyhogy csak a szerelembe esés után jött rá Dayang Sumbi, hogy a pasi kiköpött fia? És miért nem mondta meg neki, hogy ő az anyja és ezért nem mehet hozzá? Attól félt, hogy a csávó kinyírja vagy csak nem akart csalódást okozni a kicsi fiának?

Persze ezek mind csak költői kérdések, hiszen jól tudom a választ. Mindez azért történt így, hogy létrejöjjön a Tangkuban Perahu és Bandung városa. :)

(10-04-11)

Gyárlátogatás és az indonéz hulladékgyűjtés problémái

2010-05-09T23:15:00.001+07:00

Szombaton István elvitt minket Cicalengkába a Nabati kekszgyár két üzemébe gyárlátogatásra. Először abba az üzembe mentünk, amelyet most építenek. A belépés előtt szabályszerűen be kellett mosakodnunk. Kézmosás könyékig és hajháló illetve maszk felöltése. Az épület már félig készen van, de belül még van rajta mit alakítani, és a beállított gyártósor nagy része is tisztán csillog még. Valami krémet kevertek benne próbaképpen, tesztelés gyanánt. A másik gyár a régebbi, itt vannak az irodák is, illetve egy nagy iroda, ahol a fal mellett sorakoznak az egyes részlegek íróasztalai. Megismerkedtünk Bernie-vel, aki egy német származású, de Ausztráliában élő 70-es éveiben járó fazon. 8 évvel ezelőtt ő kezdte el kialakítani a Nabati gyárat a tulajdonossal Erwinnel. Erwin nagyapja, aki kínai származású indonéz, annak idején mogyorót sütögetett az utcán, azt árulta, és az unokája révén mostanra a családi vállalkozás szépen kinőtte magát. Erwin most 30 éves, és a Nabati Indonézia egyik piacvezető kekszgyára. Bernie egyébként csokoládéguru, dolgozott Svájcban is, de aztán új kihívások után nézett, mint például a csoki-és kekszgyártás Ugandában (ha jól emlékszem) és aztán Indonéziában. Istvánnal nagyon jóban vannak, és együtt próbálnak megbirkózni az indonéz kekszgyártás feladatával. Ez nem könnyű, kezdve azzal, hogy a munkaerő sokszor alig ért a feladatához.

Egy kekszgyár jópofa hely, és értelemszerűen tele van keksszel! Az egész gyártás automatizált, kezdve az alapanyagok összekeverésétől, a tészta gyúrásán át a kis formák kiszaggatásáig, amelyek aztán végigmennek egy kb. 80 méter hosszú kemencén, és a végén ott sorakoznak a futószalagon a kész kis kekszek. Megkóstolhattuk még melegen! Azért az emberi munkaerőre is szükség van, akik figyelik, hogy jól működik-e a gép, illetve a végén lekapkodják a futószalagról a törött, selejtes darabokat. A csomagolást is gépek végzik, de van olyan termék, amelynél a keksz mellé beletesznek a csomagolásba egy kis zacskó sajtkrémet. Ezt is munkások dobálják bele a gépbe egy nagy tölcsér mellett állva. 8 órás műszakban dolgoznak, a fizetésük annyi kb. mint az ösztöndíjunk, másfél millió rúpia havonta. A gyár non stop működik. Napi 24 órában! Pár ezer munkásuk van, de ez nem is számít nagy gyárnak, mert Cicalengkában egymás mellett van 2-3 textilüzem is, ahol összesen 30ezer ember dolgozik. Műszakváltáskor a négysávos úton megáll a forgalom, akkora dugó keletkezik.

Ami viszont elrettentő egy ilyen gyárban, hogy látod, mennyi szemét az, amely a csomagolások miatt keletkezik. A gyárban még nem szemét, de aztán megveszik az emberek a sokszor egyesével csomagolt kekszeket (jól értitek: van mondjuk egy 250 vagy 500 grammos termék papírdobozba csomagolva, azt megveszed a boltban, kibontod, és belül minden egyes keksz külön be van csomagolva még egyszer!), és miközben jóízűen majszolják a finomságot, a csomagolást egyszerűen kiejtik a kezükből. Sétálva vagy a motoron vagy az autóból. Hangsúlyozom: nem eldobják, hanem kiejtik a kezükből. A dobás tudatos folyamat, de ők teljesen öntudatlanul egyszerűen elengedik, ujjaik szétnyílnak és a papír- vagy műanyagdarab a földre hull. Észre sem veszik. Teljesen természetes, feltétlen reflex, nem különbözik attól, hogy levegőt vesznek vagy pislognak. Nem túlzok. Egyedül az autóban nem tudják elejteni. Ott lehúzzák az ablakot és kidobják a szemetet, de ez sem tudatosan megtervezett mozdulatsor, hanem ugyanúgy ösztönös. Ezt leginkább Adén látom, akire már jó párszor rászóltam, hogy ne dobja ki a papírzsepit az ablakon, és ha szólok, eszébe jut, és tudja, hogy miért nem kéne, de az ösztönös cselekvés mindig gyorsabb, minthogy lenne ideje végiggondolni. Ezért van, hogy ez a szerencsétlen ország fuldoklik a szemétben. Mert nem hogy nem gyűjtik szelektíven, hanem egyenesen szétdobálják ... bocsánat, elejtik ...

Persze vannak szemétgyűjtők, na nem kukásautók, hanem kukásszekerek vagy egy szál hapi, aki egy zsákot cipel a vállán és abba szedi össze a házak elé nejlonzacskókba kirakott szemetet. Most hirtelen nem is tudom, hogy vannak-e egyáltalán kukák? A magánházaknál biztosan nincsenek, a kostban sincs, a kerítés mellé szoktuk kilógatni egy sor szögre a megtelt nejlonzacsikat. Szóval van még hová fejlődni a hulladékgyűjtés és szemétgyűjtés terén. Remélem eljön a nap, amikor a bandungi folyók nem nejlonzacskóktól lesznek színesek és a városhoz közeli vízeséseknek csak a vízpermeten megtörő napfény szivárványa kölcsönöz majd színt.

Visszatérve a kekszgyárra, és kekszgyártásra: Azért csomagolnak majdnem mindent ilyen kicsi, egyszemélyes kiszerelésben, mert a kis warungok (vegyeskereskedések) így tudják legjobban eladni az embereknek, akik nem szeretnek egyszerre nagy tételben vásárolni. A kisgyerekek, de a felnőttek is, tök boldogok egy 500 rúpiás sajtos vagy csokis keksszel, és nem akarnak egyszerre 10-et venni. Az élelmiszeripari termékek kis kiszerelésben való csomagolása egyébként is általános dolog Indonéziában. Ha egyedül vagy és csak magadnak készítesz kaját a kostban, akkor ez szerencsés dolog, de pont itt, ahol főleg nagycsaládok vannak, úgyis nagyobb tételben vásárolnak az emberek a szupermarketben. És miért kell mondjuk 6 deci joghurtot 6 db. egy decis pohárba csomagolni, pláne, hogy ígyis-úgyis ugyanazt a mennyiséget veszed meg. Jó, tudom, azért, mert különben nem ér semmit az a marketingfogás, hogy ha ebből a cuccból megiszol naponta egy decit, akkor az jaj, de fedezi a mit tudom én milyen szükségletedet ... De akkor is kevesebb műanyag lenne egy darab 6 decis flakon és egy darab egy decis mérőpohár, mert úgy egészen pontosan 4 kupaknyi műanyagot meg lehetne spórolni, ha mondjuk a mérőpohár és egy kupak unyanannyi anyagból készül. Na, mindegy, biztos hülyeség, és 2012-ben úgyis jön a világvége ... :)

Ezen a szombat estén újra az indonéz tánckultúra szépségei feledtették velem az aggasztó szeméthegyeket. Elisa, Chloé (Gabriel, a francia Darmasiswa srác barátnője) és egy harmadik lány fellépett a Dago Tea House-ban. Nem tudom, hogy pontosan milyen rendezvény keretében, de voltak indonéz hazafias nótákat éneklő gyerekek modern tánccsoport, tradicionális táncokat bemutató 7 éves kislányok és tizenéves fiatalok. Elisáék jaipongan- t táncoltak, és megkértek, hogy vegyem fel őket videóra. Esősre állt az idő, nem voltam túl szociális hangulatban, de megígértem, és menni kellett. Végül is nem bántam meg. Elisáék jópofák és egész ügyesek voltak, és persze óriási sikert aratott a három külföldi lány!

(10-04-10)

Punclut, Tartüff és pókerparti

2010-05-09T23:07:00.003+07:00

Péntek délután Adéval felpattantunk a motorra (nem Tornádóra, hanem egy piros Hondára, amelyet az öccse használ hétvégenként, ha Bandungban van) és nekivágtunk a Jl. Cimbeuleuit-nek, amely a Jl. Dago-val párhuzamosan, de attól nyugatra vezet az északi dombok felé. A Bumi Sangkuriang előtti kis körforgalomban balra vettük az irányt, és egy szűk kis úton felfelé kaptatva hamarosan kiértünk a városból. E terület neve Punclut. Megritkultak a házak, helyüket bambuszból épült warungok váltották fel, amelyek előtt már sorakoztak a levetett cipők és szandálok. Tulajdonosaik a szőnyeggel borított bambuszpadlón ülve kávéztak, vacsiztak és gyönyörködtek az alattuk elterülő Bandung látványában. Már amennyire délután látszott, mert a párás időben csak egy-két magasabb épület körvonalai sejlettek fel, és a lassan felgyúló lámpák fényei tudták csak átverekedni magukat a város felett lebegő szmogfelhőn. Mi túlhaladtunk a warungokon. Kíváncsi voltam hova vezet az út, fel akartam menni teljesen a hegy tetejére, egészen addig, amíg elkezd lejteni a túloldalon. Az út valószínűleg Lembangba vagy Maribayába vezethet, a hegytetőről nézve széles völgy terült el a túloldalon, és velünk szemben a Tangkuban Perahu koporsó, illetve bocsánat, felfordított hajó, alakú tömbje emelkedett ... a bandungi Badacsony ... :)

Nem akartunk Lembangba menni, így visszafordultunk, és megálltunk azon a terasz szerű kilátóhelyen, amelyet felfelé láttunk. Innen nyújtotta a város legteljesebb látképét (a fent említett feltételek mellett). A nap már lemenőben volt, rózsaszínre festve a levegőt, és a kilátóteraszon sorakozó motorokon randevúzó párocskák gubbasztottak. Igazi "tempat pacaran" (randihely)!

Megvacsoráztunk az egyik warungban: vörös rizst, sült halat és sült angolnát ettünk. Ez utóbbi roppant vékonyka, sósra fűszerezve, és ha kisütik, olyan lesz mint a csipsz ... vagy ha figyelembe vesszük hosszúkás alakját, mint a ropi. :)

Evés közben egyre többet láttunk a városból, mert lement a nap, felgyúltak a fények, és Bandung ott szikrázott a lábunk alatt.

Az aznap esti következő program a Dago Tea House-nál várt minket. Rob mesélte, hogy aznap este némafilmet vetítenek ott. Így fél órával a kezdés előtt találkoztunk Robbal és egy német lánnyal a Mediterazziában. Nem értettem, hogy hol fognak a Dago Tea House-ban filmet vetíteni, mert tudomásom szerint ott csak nyitott színpadi rész van. De kiderült, hogy az open air rész bejárata mellett elsétálva, kicsit odébb van egy másik nagy kapu, amely egy épülethez vezet. A bejáratnál ült valami jegyszedő féle, de mi megérkezve közöltük, hogy nincs jegyünk, és beengedtek minket. Máig nem értem a logikát, de sebaj! :) Belépve egy igazi színházterem fogadott, amilyet Bandungban eddig csak egy helyen, az STSI-n láttam. A Goethe Intézet szervezésében vetítették a Tartüff című némafilmet. Eredeti német nyelven indonéz felirattal. Ja, bocsánat, igen, ez így viccesen hangzik, hiszen némafilm ... de a jelenetek között voltak írott párbeszédek, egy-egy mondat, ahogy ez a némafilmeknél szokásos. Ez volt az első bandungi moziélményem. Egy 1925-ös német némafilm, amelyet Friedrich Wilhelm Murnau rendezett! :) A kezdésre befutott Tünde is, szintén elámulva a színházterem láttán. A Project-tel kapcsolatos korábbi színházkereső körutunkból ez valahogy kimaradt, szóval felvettük a listára, hogy ide még vissza kell jönnünk. A filmvetítés érdekessége az volt, hogy a némafilmek eredeti előadásmódját követve a zenét élőben játszotta a zenekar. 74 percre visszarepültünk a 20-as évekbe, a némafilmek hőskorába!

A mozi után átmentünk a Mediterazziába, ahol csatlakozott hozzánk Parwiz, Iva és mások, és éjfél utánig tartó pókerpartival végződött az este, ahol persze veszítettem, és Tünde meg természetesen nyert!

http://picasaweb.google.com/kenildem/PunclutBandungEszakiReszen1

(10-04-09)